Másfél órával ezelőtt azt hittem, korán van még ahhoz, hogy felhúzzanak.Tévedtem megint....inkább ahhoz van korán, hogy kitomboljam magam.

'Az álmok, az évek ha eléggé szépek nekem nem kell a drog hogy érezzem hogy élek.' Ténylegnem.Ott a fájdalom.Az még szépis.Vagy nem?!

Vannak percek, mikor azt hiszem, itt vagy mellettem..hallom lélegzetvételedet, tisztán érzem illatod,erőd, amint karoddal átöleled csípőmet, és magadhoz húzol.Hallom, hogy azt mondod, szeretsz és akarsz....hogy mindig mellettem leszel... Felébredek, és máris egy újabb álom veszi kezdetét.Minden reggel kimászok az ágyamból, hogy belevessem magam gondolataim valóságába. A hazugságba.Mert a valóságban sose öleltél át, és sose éreztem az erőd...sose mondtad, hogy szeretsz... Én viszont szeretlek.Végérvényesen és visszavonhatatlanul.Örökké. Nap mint nap többszázszor nézem meg az adatlapod facebookon.Látom, hogy mikor történik veled valami...Látom, hogy boldog vagy Vele, és ennek örülök...mert tudom, hogy te jól érzed magad, és nekem csak ez számít....

Persze, hogy fáj látni...de világéletemben mazochista voltam, és most méginkább az vagyok. Mert annak ellenére, hogy nem ismerem, szeretem ezt a fiút. Lassan egy éve, hogy minden gondolatomat ő köti le...El KELL felejtenem, mert mindenki ezt mondja..."ez így neked nem jó, nem igaz, hogy nem fáj, én tudom, hogy ez így fájdalmas," Igen, jóltudod, fájdalmas.Igen, ez nekem nem jó....nem egy fiút löktem el magamtól miatta. De nekem kell...nem, nem is kell...inkább csak nem tudom elengedni.Pedig akarom.Tiszta szívemből, el akarom engedni őt...de nem megy, és kezdem feladni. Lehet, hogy Ő lesz a végzetem?!