Van egy új fiú....hagyjuk. Én reménykedem, de neki nem kellek, elfogadom, nincs mit tenni, a közös társaságot nem fogom otthagyni miatta. Keményebb vagyok ennél.

Azt hiszem, ismerem a férfiakat, hiszen Ő, KR sok mindent tanított nekem rövidke románcunk alatt.
Azután jön Ő, a kiskatona, és én semmit nem értek.
Közös baráti társaság, sok fiú-kevés lány arányban, bár ez nem is számít, velem egyedül távolságtartó. Idővel oldódik, piszkálgat, bár néha fáj, igyekszem nem felvenni, nem túlhajtani magamban a gondolatot, hogy tetszik. Aztán jön egy buli, egy félrehívás, és egy megjegyzés a barátnőktől: "bocsi, ha megzavartunk valamit, nagyon vibrált a levegő". Puszit kapok tőle. 180°, megint piszkál, fáj, nagyon. De aztán egy ideig nem látjuk egymást, és jön az elhatározásom: nemes egyszerűséggel nem fogok foglalkozni vele. De ahogy elkezdődik az egyetem, és hétfő reggel várunk az előadásra, simogatja a hajam, folyamatosan hozzám beszél, nem hagyja, hogy ne foglalkozzak vele. Mellém ül, önszántából, pedig lenne máshol hely. Meglepődtem, nem tudom hova tenni, végignevetjük a két órát, barátnőm kacsintva megjegyzi, hogy milyen jól elvagyunk. Igen, érzem, csak nem értem. Mi ez a hirtelen nyitás? Tényleg el kellene hinnem, hogy akar valamit? Este beülünk páran valahova - mióta ismerem őket, először fordul elő, hogy csak a srác miatt megyek. Csakhogy időközben jött a páli fordulat.Nevetünk egy kicsit közösen, néha odaszúr nekem, kitartóan mosolygok, de idővel elhal a beszélgetés, és tesz a fejemre, elvan mindenkivel, hozzám sem szól. Már nem mosolygok, Messengeren írom a Nővéremnek, nem értem. Pedig én mindent tudok a pasikról, ugye KR?  Szomorú vagyok, nagyon, de próbálom nem mutatni.
Az este katasztrofálisan végződne, de jön egy beszélgetés. A szerelemről, a kapcsolatokról, az Ő szemszögéből.Miközben hallgatom, nem csak az jár a fejemben, hogy te jó ég, mi nem ugyanarról a bolygóról származunk. KR jár a fejemben, mint mostanában oly sokszor.

Hajnali 4 óra, fekszem az ágyban és kattogok azon, amit mondott. És egyszercsak ráébredek. 

Nekem NEM KR az igazi, a nagy ő! Igen, beleszerettem- abba, amit mutatott, abba, amit ÉN akartam látni. nem volt ez más, mint egy illúzió, én meg lelkesen szenvedek miatta másfél éve, és vagyok képtelen normális kapcsolat kialakítására. Igen, ezt az ő nyakába varrom....
Mindig, mindenkinek azt mondtam, sokat tanultam tőle. De ezzel csak magamat nyugtattam! Mert mi is történt? Bezárkóztam, poénra vettem mindent, és mindenkit. De miközben azon agyalok, amit néhány órája hallottam, rájövök: ha nem teszem bele magam egy dologba én is, abból sok minden nem fog kisülni.
Nem, ezzel most nem akarom mondani, gondolni, vagy sugallni, hogy nekem kiskatona az igazi - egyszerűen csak kaptam tőle egy méretes lelki fröccsöt, meg két nagy pofont. Ha más nem is lesz, emiatt már megérte.
Mindig azt mondtam, ismerem a pasikat. Az összeset. Tudom, melyik mit akar, megtanultam KR-től. De nem számoltam vele, hogy vannak másmilyen férfiak. Mert mi van a normális fiúkkal? Azokkal, akikért talán megérné küzdeni és sírni, akiknek érzelem kell, már az elején, nem flegma beszólogatás. Igen, azokra a fiúkra gondolok, akikről eddig azt mondtam, nem akarom, hogy kelljek nekik, ők túl jófiúk nekem. És most itt van kiskatona, és nagy esély van arra, hogy ő is ilyen. Lehet, hogy egy kicsit mennem kellene utána, de nem tudom, mit csináljak!? A "normális srác" számomra egy ismeretlen állatfaj, nem tudom kezelni, gondozni!
Ennek ellenére, nekem kiskatona kell. Meg akarom kapni. Ez lenne az "oroszlán beleszeret a bárányba" esete? Hogy én,- aki azt vallja, nem hisz a szerelemben, én, aki azt mondom, olyan faszi kell, aki egy pillanat alatt átvág, és sírhatok- találok egy tisztességes srácot? Egy olyat, aki hisz a szerelemben, aki azt mondja, ha szerelmes, a másikért feladja önmagát? Aki azt mondja, a szerelem olyan, mint egy otthon...Azt hiszem, ízig-vérig romantikus.
Vajon, ha úgy alakulna, tudnék én is hinni ebben az egészben? Képes lenne kiolvasztani a szívem?
Szeretném elhinni, hogy működne. Szeretném, ha ő is szeretné. 
Nem örülnék, ha azután, hogy elkezdett felolvasztani, félbehagyná a dolgokat.

Fogok én még sírni utána.

Valami megint véget ért. Egy nyár, egy kapcsolati lehetőség, egy korszak. (most) Tanultam, megint, rengeteget. Ez jó. Nem szomorít el, hisz hamarosan kezdődnek az új kihívások. Tanév, faktok, edzés, nyelvvizsga, munka, boldogság, és talán majd a szerelem is beköszönt. De ha nem, hát akkor sem lesz baj. Tudom, ki(ke)t szeretnék, de nem fogok sírni, ha nem jön össze.

13 elment, meglepő, nem is sírtam (annyit).

Múlt-at meg kell tanulnom kizárni, lassan talán sikerül.

Orosz offolva, hatalmas csalódás. De nem érek rá most vele foglalkozni.

Sokkal fontosabb dolgom van annál, hogy másoknak megfeleljek - olyanná kell válnom (fizikailag, lelkileg, mentálisan) amilyen lenni szeretnék; MAGAMNAK kell megfelelnem.

Boldog vagyok-se több, se kevesebb. Egyszerűen nem érdemlik meg, hogy összetörjek miattuk.

"Minden reggel kényszerítem magam, hogy keressem a csodákat, és mikor megtalálom, álljak is meg fölöttük egy pillanatra, és legyek boldog. Vagy néha büszke. Meg kell tanulnom büszkének lenni, hiszen enélkül minden csoda kutatása, elérése értelmét vesztené."

1 hét iskola.aztán elmennek.

10 hét szünet.

aztán visszajönnek. Mindenki, kivéve Őt. Vége lesz. Vége van. Most kezdődött. Sosem kezdődne. Nem menne. Szeretem.

Ha az elválás ilyen kín, jobb lett volna, ha sohasem találkozunk.

Új sablon, új blog, új rendszer, új minden. De a gondolatok, a gondok és a vélemények a régiek. 

Sokszor gondoltam régebben is arra, hogy új blogot kellene nyitni, de mindig sajnáltam a sok régi bejegyzést, és az azok által keltett érzéseket. És íme, a régóta húzódó probléma megoldódott. Költöznöm "kellett". 

Ideje hát tényleg egy új fejezetet kezdenem-nem csak a blogolásban, hanem az életemben is. Igaz, hogy az elmúlt néhány hónapban rengeteget változtam, máshogy látom a világot, és sikerült talpra állnom egy mély gödörből, valamint elkezdtem tenni az álmaimért. Azonban soha nem zártam le tisztességesen az elmúlt éveket, soha nem mondtam, hogy akkor most van itt a vége. Eddig.  Most itt az ideje annak, hogy búcsút mondjak a múltnak. Így hát új célokat tűzök ki magam elé, új vágyaim vannak, új ember lettem. Van valaki, aki segített ebben, még ha egyenlőre csak közvetetten is. Van valaki, aki miatt felálltam, és aki miatt most azt teszem, amit teszek, és ahogy teszek. Van, aki boldoggá tesz. Végre-végre-végre, boldog vagyok. 

"Nem kél benned olyan vágy benned, melyhez nem kelne erő is benned valóra váltani." (R. Bach)

Ezzel az idézettel köszöntöm az új fejezetet, az új blogot, az új,boldog életet.