"Régi szerelmek, elmúlt, vagy csak elfeledettnek hitt érzések, most egytől-egyig előbukkannak a múlt homályából." (Zsozirisz jósda, november havi mérleg horoszkóp)

Nem csak ez az egy mondat ütött nagyon szíven, hanem az egész napi-heti-havi, megint 100%-ban rólam szól.

Hiányzik 13. Persze, hazajön május-júniusban. De akkor sem lesz az enyém!

És múlt is elmegy, és fogalmam sincs mi lesz velem.Én nem akarom elveszíteni!

Még nem volt az enyém, még nem mehet el, nem veszíthetem el....nekem 4 éve ő minden, a nagybetűs MINDEN. Az életem, a célom, a reményem, a vágyam, a támaszom, a biztos pontom, az örömöm, a kitartásom, a sebeim, a kilátástalanságom, a csalódásom, a reménytelenségem, a bizonytalanságom, a fájdalmam, a könnyeim, a mosolyaim, az erőm, és a gyengeségem. Senkitől nem kaptam még akkora pofonokat mint tőle,és senki nem taszított messzebb magától, mégis senki nem okozott annyi örömöt és szép pillanatot, mint ő.Senkihez nem ragaszkodtam még annyira mint hozzá, pedig senki nem volt tőlem messzebb nála. Senki nem rombolt le úgy, mint ő; de nem is adott energiát a felálláshoz annyit, mint amennyit tőlem kaptam - pedig nem adott. Soha semmit nem kaptam tőle, soha nem volt mellettem, mégis azt érzem, a lénye nélkül nem tudok élni.

Még nem mehet el, még nem lehet vége. Nem hagyhatsz itt! - legszívesebben ezt üvölteném neki. Nem veszíthetem el.

Szörnyű érzés, bent csücsülni egy teremben, és hallgatni, ahogy arról beszélünk, hogy elmegy. Nem csak ő. Nem csak ő számít a 105 közül. Hisz ott vannak Tündérkéék, a lányok is, sőt orosz is. Mégis, a többi 104 nem számít. Csak ő, 105=1. -105 = az életemmel. Nem akarok belegondolni, de kényszerítenek rá minden nap! És közeleg a nap....amikor már csak fél évem lesz, sőt dehogy fél év. 4 hónap....4 gyönyörű szenvedéssel teli hónap. Aztán az üresség. Nem nyugtat az, hogy lesz más, hogy jön haza 13, csak ő kell.

Még nem hiszem, hogy ne lehetett volna
élni: - lehetetlent ostromolva,
hát próbálom önvesztő szerelemben
mi együtt - nem lett volna lehetetlen.

gyűlöllek, szeretlek. szeretlek,gyűlöllek. egyszerre. hát mi ez, ha nem (ön)gyilkos ambivalencia?

Ki kellene írnom magamról....de igazából nincs is mit írnom....csak címszavak, megint. Buli, 13, sírás. Tudja ki vagyok. Néz rám, mosolyog, és a mosolyától elolvadok. Nekem ő volt az utolsó reményem, rajta kívül nincs más, akivel el tudnám képzelni, akivel szeretném, ha lenne valami. ...Dehát már ő sincs! Sőt, sose volt. ~3óra 15 perc. Vajon látlak még??

Felejtsd el a valóságot. Csukd be a szemed. Gondolj arra, mit éreztél, mielőtt először megcsókolt, vagy először hozzád ért. Mielőtt közel kerültetek volna, te már ismerted a mosolyát, tudtad a szeme színét, és hogy mindig isteni illata van. És mikor végre rád nézett, egy hétig is bámultad volna, de semmi sem volt olyan, mint mikor először megérintett. Olyan volt, mintha csak ketten léteznétek, és csak gondolni sem tudtál arra, hogy valaha el kell válnod tőle. (Kínos c. film)

13, én még mindig imádlak.

Mindent elrontottam egyébként. Ha nincs az a csók...akkor nincs semmi, akkor csak szeretem, akkor azért nem tudtam volna levenni tegnap róla a szemem - akkor tegnap nem gondolkoztam volna el azon, hogy szálanként tépem ki a hajam. Azt hittem túl vagyok rajta, hogy nem fog tudni többé bántani...hogy nem fogom többé szeretni, ergo nem fogok többet sírni miatta...és HELLO, vasárnap reggel 10:43 van, és bőgve ülök a laptop előtt, egy olyan fiú miatt, aki...hát, végül is rohadtul nem érdemli meg. De én szeretem, a mosolya, a haja, a szeme, a teste, az illata, a csókja, mindene.......és nem tudom, hogy látom-e még. Esélyes, hogy ebben az életben már nem. De az nem lehet, hogy megint ennyi volt. Pedig ez van. Egy hónap múlva a világ másik felén lesz, és nem látok esélyt arra, hogy ide bármikor is visszajöjjön. És megint úgy lett vége, hogy el sem kezdődött. Megint, megint, megint. 

Nem tudom felfogni, hogy 99%-ig biztos, hogy ma negyed négy körül láttam utoljára. Nem is akarom. Annyival jobb lett volna, ha 13-a lett volna az utolsó! Akkor még gyűlöltem, és rosszul voltam tőle. De hiába mondogattam, hogy nem néz ki jól, hogy nem értem, mi tetszett benne....az éjjel megértettem. Az a mosoly; és nem csak a mosolya. Az egész lénye.

Szeretem.

Hajnalba láttam egy képet facebookon: "A végén minden jó lesz. Ha még nem jó, akkor még nincs vége". Ugyanmár, kérem szépen, ez egy vicc. De szeretném, ha igaz lenne. Akkor tudnám, hogy még dolgunk van egymással. De ez most nem jó, és vége van.....happy end, merre vagy????

Számosszor rajtakaptam magam, hogy (...) nézem, bámulom, csaknem beiszom szememmel, mintha most kellene retinámra égetnem, mindörökre megjegyeznem őt. Most, mielőtt elveszítem. (Vavyan Fable)

 

....én itt leszek. És várni fogok rád. Örökre. Vagy legalábbis, sokáig.

13, hogy is mondjam, (mióta van) olyan volt nekem, mint egy utolsó lehetőség. Igazából ő volt a reményem- a boldogságra, a szerelemre. Az utolsó reményem.

De mi van akkor, ha az utolsó reményed egy paraszt?!

Nem tűnt annak. Nem tűnt ilyennek...nem tűnt olyannak, amilyen. Persze Tündér mondta, hogy pofátlan, de részben nem hittem neki, részben ez túllépi a pofátlanságot, nem is kicsit.

És, hogy mi történt? Hát, nézzük szépen sorjában az elmúlt 24 órát:

Szombat reggel, instagram, haverom képe, ma party lesz, szülinapoznak, esélyes, hogy 13 is itt lesz.

Szombat este fél8 körül kiderül, 13 tényleg jön ma

Szombat este, 9, Tündérrel sétálunk alapozni, 13 megy házibuliba, látjuk

Szombat este, fél 12, megjön 13, én a józansághoz már nem vagyok túl közel

Szombat este, 12, indulás partyzni lányokkal. A disco felé Tündér beavatja Szöszit (osztyálytársnőm, mostmár lehet, barát is??!) a 13-sztorimba, ennek kezdetben nem túlságosan örültem, de nincs mit tenni. Bízok Tündérben, ő bízik Szösziben, nem lesz baj.

Vasárnap, kb 1 körül kimegyünk cigizni, 13 is ott van, Tündér hülyéskedik vele, Szöszi elejt pár furcsa mondatot, átfut az agyamon az, hogy fogalmam sincs, kinek higyjek. Mindenki mindenkiről mindent mond, de kinek van igaza???? Ezt sosem fogom megtudni.

Vasárnap, még mindig kb 1 óra, még mindig kint vagyunk, odakeveredek 13 mellé, és igen!, végre...Tündér bemutat minket egymásnak, madarat lehetne velem fogatni. Bemennek a kisterembe, nem sokkal később Szöszivel megyünk mi is. 13 háttal áll nekem, de megfordul, és RÁM mosolyog. Visszagondolva, csoda, hogy nem úgy kellett felmosnia Szöszinek.

Rohangálunk fel-le, aztán egyszercsak bekeveredünk Szöszivel megint a kisterembe....Szöszinek addigra már szereintem elege lett magatehetetlen olvadozásomból, szóval (bár időt nem tudok) elkezdtünk táncolni, aztán egyszercsak...13131313131313131313131313131313.

Hatalmas boldogságom azonban nem tartott sokáig. Megyünk ki, 13+kk, eléggé egymásba vannak merülve. Próbálok nem összetörni, akkor és ott Szöszi jobban kiakadt mint én, komolyan azt hittem, hogy minimum felpofozza......Összetört minden. Most tényleg vége, vége mindennek, én soha többet ebben a rohadt városban egy hímre sem nézek rá.

....és az a legrosszabb, hogy képtelen vagyok sírni, pedig érzem, hogy kellene. De ahányszor megjelenik a gombóc a torkomban, vagy lecsukom a szemem, érzem az illatát, előjönnek  az érzések, a szeme, az arca, minden.

Össze kell kaparnom magam. Felkészülök az általam elképzelhető legrosszabbra, -ami azért általában 3-szor rosszabb a tényleges legrosszabb eshetőségnél- így talán a holnapot túlélem. Ma belemerülök a földrajz és a töri rejtelmeibe, este meg jól kisírom magam lelkisegélynek. A héten meg újra elkezdek edzeni, és akkor talán sikerül kimásznom ebből a gödörből is.