Azt hiszem, a barátságunkat ma este sikerült újabb szintre emelni. Eddig el kellett mennem vele bulizni ahhoz, hogy utána hajnalban sírdogáljak, hogy megint le lettem ejtve, és hogy milyen naiv vagyok, hogy mindig bedőlök neki.

Na, valahogy így indult a mai estém is. Hetekkel előre megbeszélt buli, amit már akkor le akartam mondani, amikor megígértem, hogy megyünk. Aztán elkezdtem várni…nagyon várni. Egy hétig teljesen be voltam zsongva, hogy én a hétvégén bulizni megyek ITTHON, az itthoni gimis barátnőmmel. Ja….. Dolgozik, nembaj, megoldjuk, megvárom, mint mindig, ez sosem baj- illetve, ez a legkisebb baj. 10 körül hív, nem fog időben végezni, de éjfélre itt van nálam. Éjfélkor ír, elkészült, 10 perc és megérkezik, majd eltűnik 20 percre, kér újabb 10 percet, aztán 15 perc múlva megint tizet, utána már csak ötöt. Én várok, teljes sminkben, csiniben, várom a 10-20-30 perc ellenére, egy darabig töretlen, majd lassan lankadó lelkesedéssel. Végül egy óra előtt néhány perccel jelzem, szívesen lefeküdnék, és akkor tegye a dolgát, nem erőszak a disznótor, bár ő ígértette meg, hogy ma bulizni megyünk. Nyilván megint én mondom le, ezt majd egyszer még a fejemhez fogja vágni.

Mint ahogy azt is megkaptam, miért nem érek rá vizsgaidőszakban bulizni, hiszen neki is van rá ideje! Csak azt felejti el, hogy ő egy kétéves turisztikai képzésre jár, míg én a jogi egyetemen csücsülök. Szerencsére, egy cseppet sem kell többet tanulnom, mint neki, ugyebár.

Pedig már elhittem, hogy pálfordult, és normális lesz, és tényleg érdeklem, nem csak azért kellek neki, hogy legyen valaki, akit bulizni lehet rángatni, ha dugni akar. Meg hát, a héten úgy is csinált, mint akit tényleg érdekel, mi van velem-írt egy üzenetet, hogy szóljak hogy sikerült a zh, én meg alig tudtam összekaparni az államat a  padlóról, hogy jééé, ő erre emlékszik, hogy nekem zh lesz? meg arra is, hogy 1000 (nem elírás, tényleg ezer) oldalból? akkor biztosan figyel rám, és fontos vagyok, négy év után elértünk ide is.

Az ide ott van, hogy zokogok az ágyamban, és nem tudom, mikor tanulom már meg őt kizárni az életemből, hogy melyik lesz az a pofon, ami után nem fogok önként a következőért hajolni.

Biztosan csak képzelem az egészet, mert azt mondják, szeretnek.

Kisebbségi komplexusom, és önbizalomhiányból eredő problémáim, melyek szerint engem sosem senki nem szerethet és nem lehetnek barátaim, erősebb, mint valaha. Miközben az elmúlt évben kiépült kapcsolataim is stabilabbnak tűnnek, mint az összes eddigi együttesen. Mégis annyira bizonytalan vagyok az egészben, annyiszor érzem úgy, nem is szeretnek!

Világéletemben arra vágytam, legyen egy barátnőm. Egy olyan igazi. Kaptam hármat, egyszerre, abból az igazi fajtából. Nincs fél éve, hogy igazán egymásra találtunk, mégis jobban ismernek, mint bárki más. Nem titok, soha senki nem állt még ilyen közel hozzám, mint ők. Látják rajtam, ha fáj, ha zavar, bánt, vagy épp boldoggá tesz valami, és bizony átverni sem nagyon tudom őket- nem beszélve arról, hogy nem is akarom ezt megtenni! Furcsa, de hihetetlenül jó érzés. A lányokhoz természetesen járnak fiúk is, a keménymag 3 darabot számlál. Cseppet sem meglepő módon velük lazább a kapcsolatom – ugye ide tartozik a tavasz kiskatonája is, akivel kifejezetten furcsa a viszonyunk. Elvileg szeret mindenki, én pedig nem tudok elégszer hálát adni azért, hogy vannak nekem. Hiszen én mindig csak egy barátra vágytam, most pedig annyi fantasztikus embert mondhatok a barátomnak, hiszen vannak még, a lazább társaságba tartozik még 5 ember minimum, illetve ott van még az ex-élettársam is. Amikor rájuk gondolok, valami szokatlan melegség, béke és boldogság jár át – meg az, hogy mennyire szerencsés vagyok, hogy vannak. Nem is volt igaza soha annak, aki azt mondta, nekem nem lesznek barátaim.

Puszi, ölelés, egyetem utáni mindennapos közös program, mint egy nagy család.

Mégis, sokszor megkérdőjelezem ezt az egészet. Néha úgy érzem, nem is tartozom oda, engem csak elviselnek, megtűrnek. Kiskatona olyan, amilyen, sokszor bunkó, aztán amikor rászólok, moderálja magát. Néhány napja volt egy ilyen eset, iszogattunk és kicsúszott a számon, hogy bizony sokszor ellenséges, bántó. Megbeszéltük, azt mondta, félreértem, sajnálja, szeret és fontos vagyok neki. Elhittem. Hiszen valahol érzem, ez igaz. Utána azt mondta a csajoknak, tisztel, becsül, értékeli, hogy szóltam. Haverjának már azt mondta, panaszkodtam, és ez a kettő nagyon nem ugyanaz, én pedig nem értem. Bár a helyzet javult, normálisabb, bennem ott a kérdőjel. Jól csináltam? Vagy rosszat tettem azzal, hogy szóltam. Mert ha valakire azt mondom, panaszkodott, azt nem tudom becsülni azért, mert jelezte a problémáját, legalábbis szerintem.
Meg aztán itt van a puszi-ölelés problémakör is. Nálunk, csajok között ez teljesen mindennapos, hozzá tartozik a köszönéshez. Kiskatona most volt itt, se puszi, se ölelés. Persze a helyzet az én részemről kicsit kellemetlen volt amúgy is, nem szeretek vele kettesben lenni, sokszor nem is tudom, mit mondjak neki, mit kérdezhetek, egyszerűen nem tudok vele fesztelenül beszélgetni, és nem tudom, ez miért van így. Persze valószínűleg közrejátszik a tavaszi sztori, illetve annak felsülése, meg az, hogy bizony odavan valakiért a társaságból, aki nem én vagyok Már lezártam mindent, mégis annyira nehéz vele megtalálnom a hangot. Mindegyik másik fiúval megvan, azokkal is, akik nem tartoznak a maghoz, velük például rendszeres a puszi-ölelés. Persze, most egy teljesen apró dolgot fújok fel, megint.

Nem tudom, honnan jön ez az érzés, a bizonytalanság abban, tényleg örülnek-e, hogy ide tartozom, vagy csak megtűrnek. Mindenesetre elég zavaró, és felkavaró. Szociálisan eléggé fejletlen vagyok, azt hiszem, és valószínűleg a komoly önértékelési problémáim is szerepet játszanak ebben. Egyszerűen csak túl sok időt töltöttem otthon a nyáron, olyan emberrel, akinek egy lelki szemetesláda vagyok, akibe néha még jól bele is lehet rúgni, akinek nem számít az élete, véleménye, lelke, semmije.

Nehéz így, de próbálom magamban tudatosítani a dolgokat. Hogy kellek, hogy szeretnek. Egyszerűen csak nehéz ezt elhinni.

Van egy új fiú....hagyjuk. Én reménykedem, de neki nem kellek, elfogadom, nincs mit tenni, a közös társaságot nem fogom otthagyni miatta. Keményebb vagyok ennél.

Azt hiszem, ismerem a férfiakat, hiszen Ő, KR sok mindent tanított nekem rövidke románcunk alatt.
Azután jön Ő, a kiskatona, és én semmit nem értek.
Közös baráti társaság, sok fiú-kevés lány arányban, bár ez nem is számít, velem egyedül távolságtartó. Idővel oldódik, piszkálgat, bár néha fáj, igyekszem nem felvenni, nem túlhajtani magamban a gondolatot, hogy tetszik. Aztán jön egy buli, egy félrehívás, és egy megjegyzés a barátnőktől: "bocsi, ha megzavartunk valamit, nagyon vibrált a levegő". Puszit kapok tőle. 180°, megint piszkál, fáj, nagyon. De aztán egy ideig nem látjuk egymást, és jön az elhatározásom: nemes egyszerűséggel nem fogok foglalkozni vele. De ahogy elkezdődik az egyetem, és hétfő reggel várunk az előadásra, simogatja a hajam, folyamatosan hozzám beszél, nem hagyja, hogy ne foglalkozzak vele. Mellém ül, önszántából, pedig lenne máshol hely. Meglepődtem, nem tudom hova tenni, végignevetjük a két órát, barátnőm kacsintva megjegyzi, hogy milyen jól elvagyunk. Igen, érzem, csak nem értem. Mi ez a hirtelen nyitás? Tényleg el kellene hinnem, hogy akar valamit? Este beülünk páran valahova - mióta ismerem őket, először fordul elő, hogy csak a srác miatt megyek. Csakhogy időközben jött a páli fordulat.Nevetünk egy kicsit közösen, néha odaszúr nekem, kitartóan mosolygok, de idővel elhal a beszélgetés, és tesz a fejemre, elvan mindenkivel, hozzám sem szól. Már nem mosolygok, Messengeren írom a Nővéremnek, nem értem. Pedig én mindent tudok a pasikról, ugye KR?  Szomorú vagyok, nagyon, de próbálom nem mutatni.
Az este katasztrofálisan végződne, de jön egy beszélgetés. A szerelemről, a kapcsolatokról, az Ő szemszögéből.Miközben hallgatom, nem csak az jár a fejemben, hogy te jó ég, mi nem ugyanarról a bolygóról származunk. KR jár a fejemben, mint mostanában oly sokszor.

Hajnali 4 óra, fekszem az ágyban és kattogok azon, amit mondott. És egyszercsak ráébredek. 

Nekem NEM KR az igazi, a nagy ő! Igen, beleszerettem- abba, amit mutatott, abba, amit ÉN akartam látni. nem volt ez más, mint egy illúzió, én meg lelkesen szenvedek miatta másfél éve, és vagyok képtelen normális kapcsolat kialakítására. Igen, ezt az ő nyakába varrom....
Mindig, mindenkinek azt mondtam, sokat tanultam tőle. De ezzel csak magamat nyugtattam! Mert mi is történt? Bezárkóztam, poénra vettem mindent, és mindenkit. De miközben azon agyalok, amit néhány órája hallottam, rájövök: ha nem teszem bele magam egy dologba én is, abból sok minden nem fog kisülni.
Nem, ezzel most nem akarom mondani, gondolni, vagy sugallni, hogy nekem kiskatona az igazi - egyszerűen csak kaptam tőle egy méretes lelki fröccsöt, meg két nagy pofont. Ha más nem is lesz, emiatt már megérte.
Mindig azt mondtam, ismerem a pasikat. Az összeset. Tudom, melyik mit akar, megtanultam KR-től. De nem számoltam vele, hogy vannak másmilyen férfiak. Mert mi van a normális fiúkkal? Azokkal, akikért talán megérné küzdeni és sírni, akiknek érzelem kell, már az elején, nem flegma beszólogatás. Igen, azokra a fiúkra gondolok, akikről eddig azt mondtam, nem akarom, hogy kelljek nekik, ők túl jófiúk nekem. És most itt van kiskatona, és nagy esély van arra, hogy ő is ilyen. Lehet, hogy egy kicsit mennem kellene utána, de nem tudom, mit csináljak!? A "normális srác" számomra egy ismeretlen állatfaj, nem tudom kezelni, gondozni!
Ennek ellenére, nekem kiskatona kell. Meg akarom kapni. Ez lenne az "oroszlán beleszeret a bárányba" esete? Hogy én,- aki azt vallja, nem hisz a szerelemben, én, aki azt mondom, olyan faszi kell, aki egy pillanat alatt átvág, és sírhatok- találok egy tisztességes srácot? Egy olyat, aki hisz a szerelemben, aki azt mondja, ha szerelmes, a másikért feladja önmagát? Aki azt mondja, a szerelem olyan, mint egy otthon...Azt hiszem, ízig-vérig romantikus.
Vajon, ha úgy alakulna, tudnék én is hinni ebben az egészben? Képes lenne kiolvasztani a szívem?
Szeretném elhinni, hogy működne. Szeretném, ha ő is szeretné. 
Nem örülnék, ha azután, hogy elkezdett felolvasztani, félbehagyná a dolgokat.

Fogok én még sírni utána.

A napokban egyre többet gondolkozom azon, mennyi minden változott meg bennem/rajtam/körülöttem az elmúlt egy évben. A mennyiség pedig ijesztő. Vagy inkább furcsa, mert mindig hangsúlyozom, hogy van ami nem változik. Pedig, ha jobban belegondolok, ez nem igaz. 

Persze, ahhoz, hogy fejlődjünk, vagy legalábbis történjen valami, változnia kell valaminek, ez a világ rendje. Egyszerűen csak furcsa elgondolkozni, és rájönni, mennyi minden más már, mint pár napja - hónapja - éve.. Például, elolvasni a bemutatkozást, és rájönni, hogy már a fele sem igaz... Mert az, hogy 17, meg nő, meg lókutyamacska, az még csak-csak, na de sport, meg boldogság, megatöbbi... Hát hol van már az az idő, amikor még party, meg pozitívpróbálmindiglenni voltam?! Nem is olyan régen...frászt! Egy éve. Ami, így kimondva, nem is olyan sok, legalábbis, nem mindig érzékelem a súlyát. Aztán belegondolok, mennyi minden is történt? 13 elment és hazajött - persze! mennyire is jellemző, hogy vele kezdem, nem ám azzal, hogy ja, végigcsináltam egy újabb tanévet, kitűnő lettem, amire büszke vagyok, bármennyit is olvasok arról, hogy egy kitűnő nem feltétlenül dolgozik többet, mint a kettes; na jó, én tényleg nem, sőőt.., de kérem, akkor ne a jegyeim alapján vegyenek fel az egyetemre! van  két 90% -os érettségim, tanulok főzni, meg a többi... De, talán mégiscsak megbocsátható, hogy vele kezdem...Ő még "megvan" nekem.

Annyi embert veszítettem el ugyanis az elmúlt egy évben, amennyit még talán összesen sem sikerült, egész életemben. Mert aki tavaly jött, az idén ment. Hibás vagyok benne, persze, kib*szottul hisztis vagyok, többek között ezt is megmondta Tündér, aki időközben "felnőtt", már "máshogy osztja be az idejét", és persze én csak egy kisgyerek vagyok, szóval, úgy három hete nem kommunikál velem, mert ő már nagylány. Volt egy Szöszim is...igaz, ő egészen áprilisig, bár Tündérrel utálták egymást, de Szöszi volt, amikor Tündér nem. Aztán áprilisban fordult a kocka, Tündér volt, és Szöszi nem, most meg egyik sincs - nem mellesleg Szöszi egy igen irritáló szőke miatt. Mindegy, neki ő kell, és nem én, hiába fúrja a kapcsolatát, hiába szidja néha napokig, ő a jó, és én a rossz. Nekem meg azért hiányzol, Szöszi!
Szóval, tavaly(nyáron) volt egy banda, mára semmi nincs belőle. 

Volt az úgy, hogy lejártam heti háromszor az edzőterembe, és vallottam, hogy én, világ lustája megtalálta a sportot, ami tetszik neki. Ja, volt az úgy. Csak aztán semmi nem lett belőle, a sok betegség miatt hamar elröppentek a megváltott bérletek, meg az azokra szánt tízezresek (de mára legalább már nem köhögök).
Szóval, volt az úgyis, hogy edzettem, és szerettem, és van az úgy, hogy dagi vagyok, és bármennyire szeretném, nem visz le az Isten se a terembe.

Volt az úgy is, hogy minden hétvégén bulizni jártam, főként Szöszivel. Tény, hogy sokszor rossz volt, és a végére megutáltam, de legalább volt társasági életem, kimozdultam - és ha máskor nem is, de hétvégén legalább jól akartam kinézni. Aztán Tündér mellett elkoptak mellőlem a hajnalig tartó diszkózások, és maradtak a 10-kor egy fröccs után hazaérős szombatok. Nem is vágytam rá...most meg, hiába szeretnék, nincs kivel.
Szóval, volt egy időszak, amikor sokat buliztam, és szerettem.

Volt az úgy, (igaz, kicsivel több, mint egy éve) hogy szerelmes voltam egy srácba, és oda-meg vissza voltam egy másikért. múlt, meg 13. Istenem, 13! Mennyi mindent jelentettél még egy éve! Akkor még reménykedtem, motiváltál, bár nem tudtál róla. múlt után mindig csak sírtam, hogy sosem leszek jó neki; és akkor 3 év tehetetlenség és "áhh, hiába csinálom, úgyse fogok neki kelleni" után jöttél te, és elkezdtem tenni azért, hogy neked jó legyek. És jó is voltam - egy csókra? Vagy akarsz még valamit? hmm? Csakhogy, mára már te sem motiválsz. Oda meg vissza vagyok még mindig, de már nem azt jelented, amit jelentettél egy éve. Nem voltál itt, amikor a legnagyobb szükségem lett volna rád. Ha akkor rámmosolyogsz néha, vagy egyszerűen csak nem mész el...talán, de tényleg csak talán, nem váltam volna ennyire tudatossá, nem lett volna célom az, hogy minden érzelmemet, mondatomat, mozdulatomat irányítani akarjam, hogy bizalmatlanná váljak...jóó, tudom, ez nem a te hibád. De akkor is. Itt lehettél volna. Persze, én meg tehettem volna érted addig, amíg nem vagy itt.

Egy éve volt egy "unalmas-barna" hajszínem, mára vörös. Na persze, csak akkor jó a színe, amikor kikopott, meg persze lenőtt, a tökéletes barnát meg nem találom.

Szóval...nem kaphatnám vissza a tavalyi évemet?

4 hónap hosszú idő. Már nem is reméltem, hogy újra fogunk együtt akár egy kis időt is tölteni. De mégis, sikerült. A ma délutánomat Tündérrel töltöttem - legalábbis pár órát belőle. Most érzem, hogy nem is éreztem tisztán, mennyire hiányzott. Az első (és egyetlen?) barátnőm, aki tényleg olyan volt, mint ahogy a mesékben írják: az, akire BÁRMIKOR és BÁRMIBEN számítani lehet. Akinek a vállán sírhatok hajnali 5-kor, buli után, berúgva; és az, akit ezután reggel 9-kor felhívhatok, hogy jöjjön át, mert szükségem van valakire, hogy ápolgassa a lelkemet, amit nem is a fiú, hanem én magam vágtam át. ÉS átjött. És jött, ha esett, ha fújt, ha sütött, ha nem. Ha hívtam, azért, ha nem hívtam, azért jött. és őt hagytam futni 4 hónapig. Szétszakadt a társaság, ő nincs többet ott - én pedig egyre rosszabban érzem magam nélküle. Így hát tegnap megkértem arra, hogy találkozzunk ma. És jött. Itt volt, 4 hónap után is. És bár nem voltunk olyannyira fesztelenek, mint a nyáron, azt érzem, lehetünk még olyanok, mint voltunk.

És nem ő az egyetlen. Körülbelül egy éve volt, hogy utoljára beszéltem Velük. Két lány, akik, bár legjobb barátnőim voltak - sosem írtam még róluk. Nevet most sem fognak kapni. A lényeg, hogy velük is újraéledni látszik a dolog. És még sok mindenki mással.

Főnök.....új év, új szereplő, így illik, nem? Hányszor néztem már, hányszor vágytam már rá. És szingli, 13 hónap után. Bár még kicsit megijeszt, mert mostanában nem ő az első szőke, akit kinéztem magamnak. Csak tartson ki ez a szerencsés időszak még sokáig. Hogy jövő kedden ne mondhassam azt, hogy "boldog négyésfelet nekem". 

Túl sok a JÓ, végre ezt írhatom, nem tudom felsorolni, összeszedni, annyira tavasz van, és annyira jó most minden!

és az egyik legfontosabb majdnem kimaradt: a hirtelen ötletekből születnek a legnagyobb szerelmek. Szia kedves bal/4! Kérlek, kedves kis fülbevalóm a bal fülem porcában, legyünk sokáig jó barátok, olyan fájdalommentesen, mint most.

 És, akinek mindezt köszönhetem, az nem más, mint az ÉDESANYÁM. Sosem fogom tudni meghálálni neki azt, amit tőle kapok. A szeretetet, a biztatást, a hitet, a támaszt...azt hogy van. Mindent. KÖSZÖNÖM

Bárhol is légy... és bármi is álljon mögötted, mindig megvan a lehetőséged, hogy úgy dönts, tudatosan megváltoztatod a gondolkodásmódodat és vele együtt az életedet. Reménytelen helyzet nem létezik.  /Bill Harris/

Majd' egy év után beteljesült az egyik álmom....viszlát, unalmas sötétbarna haj, hello vörös! Boldoggá tesz. Valami új  kezdődik most. 

Csak nem szabad nagyon belezúgnom. Az érzéseim kimutatása pedig abszolút tabu. 

Vörösmarty Mihály A merengőhöz Laurának Hová merűlt el szép szemed világa? Mi az, mit kétes távolban keres? Talán a múlt idők setét virága, Min a csalódás könnye rengedez? Tán a jövőnek holdas fátyolában Ijesztő képek réme jár feléd, S nem bízhatol sorsodnak jóslatában, Mert egyszer azt csalúton kereséd? Nézd a világot: annyi milliója, S köztük valódi boldog oly kevés. Ábrándozás az élet megrontója, Mely, kancsalúl, festett egekbe néz. Mi az, mi embert boldoggá tehetne? Kincs? hír? gyönyör? Legyen bár mint özön, A telhetetlen elmerülhet benne, S nem fogja tudni, hogy van szívöröm. Kinek virág kell, nem hord rózsaberket; A látni vágyó napba nem tekint; Kéjt veszt, ki sok kéjt szórakozva kerget: Csak a szerénynek nem hoz vágya kínt. Ki szívben jó, ki lélekben nemes volt, Ki életszomját el nem égeté, Kit gőg, mohó vágy s fény el nem varázsolt, Földön honát csak olyan lelheté. Ne nézz, ne nézz hát vágyaid távolába: Egész világ nem a mi birtokunk; Amennyit a szív felfoghat magába, Sajátunknak csak annyit mondhatunk. Múlt és jövő nagy tenger egy kebelnek, Megférhetetlen oly kicsin tanyán; Hullámin holt fény s ködvárak lebegnek, Zajától felréműl a szívmagány. Ha van mihez bizhatnod a jelenben, Ha van mit érezz, gondolj és szeress, Maradj az élvvel kínáló közelben, S tán szebb, de csalfább távolt ne keress, A birhatót ne add el álompénzen, Melyet kezedbe hasztalan szorítsz: Várt üdvöd kincse bánat ára lészen, Ha kart hizelgő ábrándokra nyitsz. Hozd, oh hozd vissza szép szemed világát; Úgy térjen az meg, mint elszállt madár, Mely visszajő, ha meglelé zöld ágát, Egész erdő viránya csalja bár. Maradj közöttünk ifju szemeiddel, Barátod arcán hozd fel a derűt: Ha napja lettél, szép delét ne vedd el, Ne adj helyette bánatot, könyűt.

13, hogy is mondjam, (mióta van) olyan volt nekem, mint egy utolsó lehetőség. Igazából ő volt a reményem- a boldogságra, a szerelemre. Az utolsó reményem.

De mi van akkor, ha az utolsó reményed egy paraszt?!

Nem tűnt annak. Nem tűnt ilyennek...nem tűnt olyannak, amilyen. Persze Tündér mondta, hogy pofátlan, de részben nem hittem neki, részben ez túllépi a pofátlanságot, nem is kicsit.

És, hogy mi történt? Hát, nézzük szépen sorjában az elmúlt 24 órát:

Szombat reggel, instagram, haverom képe, ma party lesz, szülinapoznak, esélyes, hogy 13 is itt lesz.

Szombat este fél8 körül kiderül, 13 tényleg jön ma

Szombat este, 9, Tündérrel sétálunk alapozni, 13 megy házibuliba, látjuk

Szombat este, fél 12, megjön 13, én a józansághoz már nem vagyok túl közel

Szombat este, 12, indulás partyzni lányokkal. A disco felé Tündér beavatja Szöszit (osztyálytársnőm, mostmár lehet, barát is??!) a 13-sztorimba, ennek kezdetben nem túlságosan örültem, de nincs mit tenni. Bízok Tündérben, ő bízik Szösziben, nem lesz baj.

Vasárnap, kb 1 körül kimegyünk cigizni, 13 is ott van, Tündér hülyéskedik vele, Szöszi elejt pár furcsa mondatot, átfut az agyamon az, hogy fogalmam sincs, kinek higyjek. Mindenki mindenkiről mindent mond, de kinek van igaza???? Ezt sosem fogom megtudni.

Vasárnap, még mindig kb 1 óra, még mindig kint vagyunk, odakeveredek 13 mellé, és igen!, végre...Tündér bemutat minket egymásnak, madarat lehetne velem fogatni. Bemennek a kisterembe, nem sokkal később Szöszivel megyünk mi is. 13 háttal áll nekem, de megfordul, és RÁM mosolyog. Visszagondolva, csoda, hogy nem úgy kellett felmosnia Szöszinek.

Rohangálunk fel-le, aztán egyszercsak bekeveredünk Szöszivel megint a kisterembe....Szöszinek addigra már szereintem elege lett magatehetetlen olvadozásomból, szóval (bár időt nem tudok) elkezdtünk táncolni, aztán egyszercsak...13131313131313131313131313131313.

Hatalmas boldogságom azonban nem tartott sokáig. Megyünk ki, 13+kk, eléggé egymásba vannak merülve. Próbálok nem összetörni, akkor és ott Szöszi jobban kiakadt mint én, komolyan azt hittem, hogy minimum felpofozza......Összetört minden. Most tényleg vége, vége mindennek, én soha többet ebben a rohadt városban egy hímre sem nézek rá.

....és az a legrosszabb, hogy képtelen vagyok sírni, pedig érzem, hogy kellene. De ahányszor megjelenik a gombóc a torkomban, vagy lecsukom a szemem, érzem az illatát, előjönnek  az érzések, a szeme, az arca, minden.

Össze kell kaparnom magam. Felkészülök az általam elképzelhető legrosszabbra, -ami azért általában 3-szor rosszabb a tényleges legrosszabb eshetőségnél- így talán a holnapot túlélem. Ma belemerülök a földrajz és a töri rejtelmeibe, este meg jól kisírom magam lelkisegélynek. A héten meg újra elkezdek edzeni, és akkor talán sikerül kimásznom ebből a gödörből is.

Igen, te! Mindig te vagy az első, te vagy akit szeretnek, akivel beszélnek.....már-már belehalnál abba, ha ez nem így lenne ugye LB? Elegem van tudod?????? Van egy Reményem, tudod, hogy mit jelent nekem és miért is jelenti azt amit..de el kell venned ugye? Én meg majd hallgathatom, hogy jóban vagytok, aminek örülnöm kellene. Hát hogy örüljek neki? ÉN akarok jóban lenni vele! Rá van szükségem, NEM arra, hogy TE jóban legyél vele!! De mindig csak te és te és te és te........hát tudod mit ebből elegem van. Nem igaz, hogy nekem nem lehet valakim, aki csak az enyém. Nem igaz, hogy te mindig ott vagy, és intézkedsz és beleszólsz, és elveszel...aztán úgy állítod be, mintha nekem jó lenne amit csinálsz. Pedig nem az!!!!! Enyhén önző vagy, kedves LB. Sőt.... de ezt most nem fogom annyiban hagyni. Remény az enyém, nem a tiéd...ha belehalok is, megkapom amit akarok. 

Nem, nem Remény kell, hanem 13. De gondolkozz már. Legjobb haverok. Remény az utolsó reményem. De te még ezt is elveszed tőlem. Hát perpill eléggé gyűlöllek kedvesem.

"Nincsen reménytelen helyzet, csak reményvesztett ember van. Ez pedig nagyon nagy különbség! Amikor valamelyikünk eljut oda, hogy ez a helyzet most reménytelen, az élet reménytelen, ez a kapcsolat reménytelen, azt kellene inkább mondani: álljunk csak meg, olyan hogy reménytelen, nincs! Reményvesztettség van. Én most reményvesztett vagyok, és az a kérdés, hogy mit is kezdjek ezzel. Így rögtön valamekkora szabadsághoz jutok, míg ha átélem, hogy a helyzet reménytelen, akkor minden cselekvőkészségem alábbhagy. Mert azt tudnunk kell, hogy nagyon sajátos módon a reményvesztett pillanatokban is van még lépés. Nem is egy. Nem is kettő." Pál Ferenc