Nehéz ügy volt mindig is, amiben itthon éltem. Gyakorlatilag én voltam, és vagyok a "háziasszony", 10 éves korom óta - no, nem mintha az édesanyámmal bármi történt volna, egyszerűen csak sosem volt kedve ellátni a feladatait, a segítségem  pedig csakhamar kötelességé vált. De nem bántam. Azt gondoltam, mindig is, ha látják, hogy érett, komoly felnőttként becsületesen ellátom a "dolgom", majd más lesz. Hogy majd úgy is fognak kezelni, mint egy felnőttet. Ez be is vált: nem jártak a nyakamra, nem mondták meg, mikor mit, meddig, és hogyan csinálhatom, ha elmentem bulizni, sosem mondták meg, meddig maradhatok, nem kérték számon, hol, kivel mit csináltam, mennyit költöttem ésatöbbi - nem mintha bármit is csináltam volna. Kitűnő voltam az iskolában, vezettem a háztartást, és akkor sem csináltam "rosszat", ha néhanapján egy buliban kicsit jobban szétcsaptam magam. Maximális volt a bizalom, anyával mindig, mindent megosztottunk egymással-körülbelül a tizennyolcadik szülinapomig. Akkor valami kattant nála, hogy "hé, felnőtt a gyerek", és minden változott. Nem érdemeltem meg, nem adtam rá okot, hogy csökkenjen a bizalma, és szoruljon a póráz, de ez történt.

Decemberben szerelmes lettem. Ez pedig végképp tönkretett mindent. Hiába akartam továbbra is elmesélni mindent anyának, ő csak a rosszat látta Benne, holott nem is ismerte sosem -még abból sem, amit mondtam neki-, merthogy végül nem beszéltem neki Róla. Vágytam rá, hogy a randiról hazaérve anyukámnak, a legjobb barátnőmnek meséljem el mit mondott, hogyan nézett rám, mit éreztem és gondoltam....de inkább a szobámba zárkózva felhívtam Jótündérkeresztanyámat-aki aztán többekkel karöltve figyelmeztette anyát, nem is egyszer, hogy ne bántson, ne lökjön el magától, és a leginkább: ne úgy kezeljen, mint egy hatévest. Ekkorra ugyanis itt tartottunk. A kötelességeim, a tőlem várt az volt, amit az ember egy felnőttől elvár - de a velem szemben tanúsított viselkedés tekintetében inkább egy taknyos, buta, semmirekellő gyereknek éreztem magam.  És hiába lett vége a szerelemnek (mármint, az Ő oldaláról...én még mindig nem vagyok túl rajta), ez nem változott. Csináltam a dolgomat-készültem az érettségire, hazajöttem, kitakarítottam, bevásároltam, játszottam a testvéreimmel, tanultam, éjjelenként pedig Jótündérkeresztanyámmal beszéltem, és órákat sírtam. (Nem túlzás, akkoriban ezek a telefonálások tartottak életben, és bizony, ma is sokszor ő ad erőt ahhoz, hogy felkeljek.)  Aztán egyszercsak azt vettem észre, hogy hosszú hónapok után, már nem minden éjjel sírok, néha őszintén mosolygok-és menekülök itthonról. 

Tisztázni kell, sosem bántak velem rosszul. Nem ütöttek meg, kaptam enni, inni, ruhákat, pénzt, támogatást, szóval tényleg mindenem megvolt, és megvan, és amíg apukámon múlik, meg is lesz.  Anya az, aki részéről a szeretetet, féltést, és egyéb "nagy" szavakat látszatként élem meg. Néha teljesen biztos vagyok benne, hogy ez az egész színjáték.

Két hónapja elköltöztem. Azóta ez a kettős mérce rosszabb, anyával a kapcsolatunk jobb lett. Vasárnaptól csütörtökig ugyanis élhetem a saját kis életemet: egyetemre járok, és magam ura vagyok.FELNŐTT. A hét fennmaradó részében pedig....nehéz visszatalálni az itthoni énemhez. Nagy a kontraszt, én pedig egyre nehezebben viselem el. Húzza a száját, ha el akarok menni a barátaimmal szórakozni, hisztizik, de érvnek, hogy miért ne menjek, nem tud semmit felhozni, csak azt, hogy "nem örülne neki".  De ezt tudja addig ismételgetni, amíg eléri, hogy ma este itthon üljek, és sírjak, ahelyett, hogy kimozdulnék. 

Kaptam egy plüss unikornist tőle- de amikor látta, hogy örülök neki, leszólt, hogy viselkedjek már úgy, mint egy felnőtt. 

Én úgy viselkedem - de nehéz felnőttnek lenni, amikor úgy bánnak veled, mint egy hülye kiskölyökkel.

Írni kellene. Mert az jó, az segítene, sírnék, kiírnám magamból, és holnap nem egy durcis, világfájdalmas, fáradt, életunt figura lennék; csak fáradt és életunt és rosszkedvű.

Nem tudok írni. Gyűlölöm a szőkéket. Írnom kellene N-nek. Szólnom kellene neki, hogy összetörtem. De nem vagyunk ennyire jóban!?? Még magamnak sem vallottam be, hogy ennyire szeretem a "Szekérnyemet", és szóljak neki, hogy hallod, hazahozott egy szőkét? Aki amúgy vékony, és szőke, és NŐ, és....szóval minden ami nem én vagyok? Nem is tudom, min lepődtem meg már megint. Már hozzászokhattam volna, hogy én senkinek! Nemhogy Neki, egy ooolyan pasinak, akire  ránézni felér egy orgazmussal. na jó ezt nem kellene bevallani, pedig így van, pedig azt hittem csak tetszik, hiszen még nevettem is, amikor azt mondták, belezúgtam! Ja, hogy már az is azért volt, hogy leplezzem tényleg így van. 

És baszogathattok, hogy mert nem tettem érte semmit. Mit tettem volna?  Csináltam Neki sütit, megégettem magam, de vigyorogtam egész nap, hogy "Úristen, én sütök és NEKI és remélem ízleni fog és...". És ti nevettetek rajtam. Nem gondoltam komolyan. Illetve de, nagyon komolyan gondoltam. Csak tudtam, hogy ha töröm magam, és minden szarral átszaladok Hozzá, sem lesz semmi. Nem vagyok én olyan lá/ény akinek ez sikerülni, aki egy olyan pasinak kell, mint Ő. szóval ja.

whisky vagy pálinka, whisky vagy pálinka, whisky vagy pálinka.....vaaaagy, whisky ÉS pálinka. ez lesz a pillanatnyi megoldás.

A napokban egyre többet gondolkozom azon, mennyi minden változott meg bennem/rajtam/körülöttem az elmúlt egy évben. A mennyiség pedig ijesztő. Vagy inkább furcsa, mert mindig hangsúlyozom, hogy van ami nem változik. Pedig, ha jobban belegondolok, ez nem igaz. 

Persze, ahhoz, hogy fejlődjünk, vagy legalábbis történjen valami, változnia kell valaminek, ez a világ rendje. Egyszerűen csak furcsa elgondolkozni, és rájönni, mennyi minden más már, mint pár napja - hónapja - éve.. Például, elolvasni a bemutatkozást, és rájönni, hogy már a fele sem igaz... Mert az, hogy 17, meg nő, meg lókutyamacska, az még csak-csak, na de sport, meg boldogság, megatöbbi... Hát hol van már az az idő, amikor még party, meg pozitívpróbálmindiglenni voltam?! Nem is olyan régen...frászt! Egy éve. Ami, így kimondva, nem is olyan sok, legalábbis, nem mindig érzékelem a súlyát. Aztán belegondolok, mennyi minden is történt? 13 elment és hazajött - persze! mennyire is jellemző, hogy vele kezdem, nem ám azzal, hogy ja, végigcsináltam egy újabb tanévet, kitűnő lettem, amire büszke vagyok, bármennyit is olvasok arról, hogy egy kitűnő nem feltétlenül dolgozik többet, mint a kettes; na jó, én tényleg nem, sőőt.., de kérem, akkor ne a jegyeim alapján vegyenek fel az egyetemre! van  két 90% -os érettségim, tanulok főzni, meg a többi... De, talán mégiscsak megbocsátható, hogy vele kezdem...Ő még "megvan" nekem.

Annyi embert veszítettem el ugyanis az elmúlt egy évben, amennyit még talán összesen sem sikerült, egész életemben. Mert aki tavaly jött, az idén ment. Hibás vagyok benne, persze, kib*szottul hisztis vagyok, többek között ezt is megmondta Tündér, aki időközben "felnőtt", már "máshogy osztja be az idejét", és persze én csak egy kisgyerek vagyok, szóval, úgy három hete nem kommunikál velem, mert ő már nagylány. Volt egy Szöszim is...igaz, ő egészen áprilisig, bár Tündérrel utálták egymást, de Szöszi volt, amikor Tündér nem. Aztán áprilisban fordult a kocka, Tündér volt, és Szöszi nem, most meg egyik sincs - nem mellesleg Szöszi egy igen irritáló szőke miatt. Mindegy, neki ő kell, és nem én, hiába fúrja a kapcsolatát, hiába szidja néha napokig, ő a jó, és én a rossz. Nekem meg azért hiányzol, Szöszi!
Szóval, tavaly(nyáron) volt egy banda, mára semmi nincs belőle. 

Volt az úgy, hogy lejártam heti háromszor az edzőterembe, és vallottam, hogy én, világ lustája megtalálta a sportot, ami tetszik neki. Ja, volt az úgy. Csak aztán semmi nem lett belőle, a sok betegség miatt hamar elröppentek a megváltott bérletek, meg az azokra szánt tízezresek (de mára legalább már nem köhögök).
Szóval, volt az úgyis, hogy edzettem, és szerettem, és van az úgy, hogy dagi vagyok, és bármennyire szeretném, nem visz le az Isten se a terembe.

Volt az úgy is, hogy minden hétvégén bulizni jártam, főként Szöszivel. Tény, hogy sokszor rossz volt, és a végére megutáltam, de legalább volt társasági életem, kimozdultam - és ha máskor nem is, de hétvégén legalább jól akartam kinézni. Aztán Tündér mellett elkoptak mellőlem a hajnalig tartó diszkózások, és maradtak a 10-kor egy fröccs után hazaérős szombatok. Nem is vágytam rá...most meg, hiába szeretnék, nincs kivel.
Szóval, volt egy időszak, amikor sokat buliztam, és szerettem.

Volt az úgy, (igaz, kicsivel több, mint egy éve) hogy szerelmes voltam egy srácba, és oda-meg vissza voltam egy másikért. múlt, meg 13. Istenem, 13! Mennyi mindent jelentettél még egy éve! Akkor még reménykedtem, motiváltál, bár nem tudtál róla. múlt után mindig csak sírtam, hogy sosem leszek jó neki; és akkor 3 év tehetetlenség és "áhh, hiába csinálom, úgyse fogok neki kelleni" után jöttél te, és elkezdtem tenni azért, hogy neked jó legyek. És jó is voltam - egy csókra? Vagy akarsz még valamit? hmm? Csakhogy, mára már te sem motiválsz. Oda meg vissza vagyok még mindig, de már nem azt jelented, amit jelentettél egy éve. Nem voltál itt, amikor a legnagyobb szükségem lett volna rád. Ha akkor rámmosolyogsz néha, vagy egyszerűen csak nem mész el...talán, de tényleg csak talán, nem váltam volna ennyire tudatossá, nem lett volna célom az, hogy minden érzelmemet, mondatomat, mozdulatomat irányítani akarjam, hogy bizalmatlanná váljak...jóó, tudom, ez nem a te hibád. De akkor is. Itt lehettél volna. Persze, én meg tehettem volna érted addig, amíg nem vagy itt.

Egy éve volt egy "unalmas-barna" hajszínem, mára vörös. Na persze, csak akkor jó a színe, amikor kikopott, meg persze lenőtt, a tökéletes barnát meg nem találom.

Szóval...nem kaphatnám vissza a tavalyi évemet?

"Régi szerelmek, elmúlt, vagy csak elfeledettnek hitt érzések, most egytől-egyig előbukkannak a múlt homályából." (Zsozirisz jósda, november havi mérleg horoszkóp)

Nem csak ez az egy mondat ütött nagyon szíven, hanem az egész napi-heti-havi, megint 100%-ban rólam szól.

Hiányzik 13. Persze, hazajön május-júniusban. De akkor sem lesz az enyém!

És múlt is elmegy, és fogalmam sincs mi lesz velem.Én nem akarom elveszíteni!

Még nem volt az enyém, még nem mehet el, nem veszíthetem el....nekem 4 éve ő minden, a nagybetűs MINDEN. Az életem, a célom, a reményem, a vágyam, a támaszom, a biztos pontom, az örömöm, a kitartásom, a sebeim, a kilátástalanságom, a csalódásom, a reménytelenségem, a bizonytalanságom, a fájdalmam, a könnyeim, a mosolyaim, az erőm, és a gyengeségem. Senkitől nem kaptam még akkora pofonokat mint tőle,és senki nem taszított messzebb magától, mégis senki nem okozott annyi örömöt és szép pillanatot, mint ő.Senkihez nem ragaszkodtam még annyira mint hozzá, pedig senki nem volt tőlem messzebb nála. Senki nem rombolt le úgy, mint ő; de nem is adott energiát a felálláshoz annyit, mint amennyit tőlem kaptam - pedig nem adott. Soha semmit nem kaptam tőle, soha nem volt mellettem, mégis azt érzem, a lénye nélkül nem tudok élni.

Még nem mehet el, még nem lehet vége. Nem hagyhatsz itt! - legszívesebben ezt üvölteném neki. Nem veszíthetem el.

Szörnyű érzés, bent csücsülni egy teremben, és hallgatni, ahogy arról beszélünk, hogy elmegy. Nem csak ő. Nem csak ő számít a 105 közül. Hisz ott vannak Tündérkéék, a lányok is, sőt orosz is. Mégis, a többi 104 nem számít. Csak ő, 105=1. -105 = az életemmel. Nem akarok belegondolni, de kényszerítenek rá minden nap! És közeleg a nap....amikor már csak fél évem lesz, sőt dehogy fél év. 4 hónap....4 gyönyörű szenvedéssel teli hónap. Aztán az üresség. Nem nyugtat az, hogy lesz más, hogy jön haza 13, csak ő kell.

Még nem hiszem, hogy ne lehetett volna
élni: - lehetetlent ostromolva,
hát próbálom önvesztő szerelemben
mi együtt - nem lett volna lehetetlen.

gyűlöllek, szeretlek. szeretlek,gyűlöllek. egyszerre. hát mi ez, ha nem (ön)gyilkos ambivalencia?

Ki kellene írnom magamról....de igazából nincs is mit írnom....csak címszavak, megint. Buli, 13, sírás. Tudja ki vagyok. Néz rám, mosolyog, és a mosolyától elolvadok. Nekem ő volt az utolsó reményem, rajta kívül nincs más, akivel el tudnám képzelni, akivel szeretném, ha lenne valami. ...Dehát már ő sincs! Sőt, sose volt. ~3óra 15 perc. Vajon látlak még??

Felejtsd el a valóságot. Csukd be a szemed. Gondolj arra, mit éreztél, mielőtt először megcsókolt, vagy először hozzád ért. Mielőtt közel kerültetek volna, te már ismerted a mosolyát, tudtad a szeme színét, és hogy mindig isteni illata van. És mikor végre rád nézett, egy hétig is bámultad volna, de semmi sem volt olyan, mint mikor először megérintett. Olyan volt, mintha csak ketten léteznétek, és csak gondolni sem tudtál arra, hogy valaha el kell válnod tőle. (Kínos c. film)

13, én még mindig imádlak.

Mindent elrontottam egyébként. Ha nincs az a csók...akkor nincs semmi, akkor csak szeretem, akkor azért nem tudtam volna levenni tegnap róla a szemem - akkor tegnap nem gondolkoztam volna el azon, hogy szálanként tépem ki a hajam. Azt hittem túl vagyok rajta, hogy nem fog tudni többé bántani...hogy nem fogom többé szeretni, ergo nem fogok többet sírni miatta...és HELLO, vasárnap reggel 10:43 van, és bőgve ülök a laptop előtt, egy olyan fiú miatt, aki...hát, végül is rohadtul nem érdemli meg. De én szeretem, a mosolya, a haja, a szeme, a teste, az illata, a csókja, mindene.......és nem tudom, hogy látom-e még. Esélyes, hogy ebben az életben már nem. De az nem lehet, hogy megint ennyi volt. Pedig ez van. Egy hónap múlva a világ másik felén lesz, és nem látok esélyt arra, hogy ide bármikor is visszajöjjön. És megint úgy lett vége, hogy el sem kezdődött. Megint, megint, megint. 

Nem tudom felfogni, hogy 99%-ig biztos, hogy ma negyed négy körül láttam utoljára. Nem is akarom. Annyival jobb lett volna, ha 13-a lett volna az utolsó! Akkor még gyűlöltem, és rosszul voltam tőle. De hiába mondogattam, hogy nem néz ki jól, hogy nem értem, mi tetszett benne....az éjjel megértettem. Az a mosoly; és nem csak a mosolya. Az egész lénye.

Szeretem.

Hajnalba láttam egy képet facebookon: "A végén minden jó lesz. Ha még nem jó, akkor még nincs vége". Ugyanmár, kérem szépen, ez egy vicc. De szeretném, ha igaz lenne. Akkor tudnám, hogy még dolgunk van egymással. De ez most nem jó, és vége van.....happy end, merre vagy????

Számosszor rajtakaptam magam, hogy (...) nézem, bámulom, csaknem beiszom szememmel, mintha most kellene retinámra égetnem, mindörökre megjegyeznem őt. Most, mielőtt elveszítem. (Vavyan Fable)

 

....én itt leszek. És várni fogok rád. Örökre. Vagy legalábbis, sokáig.

Nem úgy tűnt, nem úgy volt tervezve, hogy szombat este buliban fogok kilyukadni. Még 10-kor sem, pedig akkor indultam el itthonról Tündérrel, sörözni. Aztán fél 1 magasságában megbeszéltük, hogy akkor menjünk,  közben bókoltak is, bár azt, hogy szép a hangom meg szép nagy melleim vannak, még senki nem mondta, de egyszer ezt is hallani kell. Végül odavarázsolódott idegesítő meg két haverja - nem mellesleg idegesítőnek lassan új nevet kell találnom, már nem idegesítő........

Kikötöttünk hát a discoban, a harmadik ember, aki szembejött velem múlt volt mosolygva, aztán utána táncoltunk egymás mellett úgy, hogy a karunk összeért...és rá kellett arra jönnöm, hogy az érzés még messze nem múlt el. De annyira már meg sem viselt. Tény, hogy elolvadtam.

Orosz.....hát, meglátjuk, hogy ebből mi lesz, a hétvégén semmi nem volt, körülbelül 5 perc hiányzott ahhoz, hogy legyen, de azt nem kapta meg. De bejelölt, talán emlékszik, majd meglátjuk.

13......azt hittem rosszabbul vagyok tőle, mármint fájdalmasabb lesz, de nem. Tegnap komolyan elgondolkoztam azon, hogy nekem mi is tetszett benne, miért érdekelt. Nem hiányzott szombaton, most sem hiányzik. Talán nem is volt akkora hazugság, hogy nem érdekel.

Múlt...aki annyira nem is múlt, de nem is jelen. Kell, de nem sírok már rajta, a délelőttöt egy képén való röhögéssel töltöttem. Nem is fogok már rajta sírni. Ha lesz esély, talán megpróbálkozok vele, de ha nem akkor sem lesz baj.

"Ha az ember benn áll egy völgyben, akkor a völgyet nem tudja felülről látni, de ha elindul, akkor felfelé haladva már más a rálátása arra a völgyre, amit elhagyott. Nem mást lát, csak másként lát. Olyat is meglát, amit a völgyből nem vehetett észre. A kaptatón felfelé már fontosabbnak látszik a csúcs, az ég, ami nem azt jelenti, hogy az ember cserbenhagyná a völgyet, hanem csupán azt, hogy jelentősen kitágul számára a látóhatár. "  Jókai Anna

1 hét iskola.aztán elmennek.

10 hét szünet.

aztán visszajönnek. Mindenki, kivéve Őt. Vége lesz. Vége van. Most kezdődött. Sosem kezdődne. Nem menne. Szeretem.

Ha az elválás ilyen kín, jobb lett volna, ha sohasem találkozunk.