A karácsony az egy olyan dolog amit mindenki szeret. Vagy legalábbis szeretnie kell mindenkinek, hiszen ez a hagyomány, ez ömlik a médiából, és mindenhonnan. Vásárolj millió díszt, fényfüzért, virágot, fát, ajándékot, még egy kis fényfüzért, amoda még gyertyát, hogy meghitt legyen, hiszen attól az igazi. Legyen fényes, csillogjon, villogjon, légy boldog, ez a szeretet ünnepe, vigyorogj! Vagy legalább tegyél úgy, mintha minden rendben lenne. 

Tegyél úgy. Attól biztos jobb lesz. 

Kipróbáltuk. Vettünk ajándékot (sokat), fényfüzért, szaloncukrot, csillagszórót, vannak díszek, égnek a gyertyák, lágy karácsonyi zene szól. Nézd, milyen meghitt, idilli. Annak kell lennie, mindenki tudja. Azért sütöttünk főztünk napokon keresztül, vásároltunk, díszítettünk heteken keresztül. 

Meghitt? Persze! Valahol biztosan. Itt? Majd elmeséljük, hogy az volt. Majd elmondjuk, hogy finom volt a vacsora, mindenki boldog volt, örült, és szerette egymást. Könnyek? Az örömtől, természetesen.

Mert így kell lennie, milyen idilli, ezt szívesen hallgatják, ezt felvállaljuk. 

A valóság? Az nem számít.

...a vacsora finom volt.

Az elmúlt két évben nagyon nehéz időszak volt számomra a szeptember-október. Ilyenkor kezdődik az egyetem, "visszakapom" az életem, a hét egy részében. A másikat itthon töltöm.

De ennyire még sosem volt nehéz. Most nincs "itthon". Már nincs. Örülnöm kellene. Felépült a saját házunk, csodaszép, nyugodt környezetben, csodaszép ház, egy álom vált valóra- már akinek. Mert, hogy nekem nem, az biztos. 
Borzasztóan nehéz volt elköltözni. Otthagyni a pótmamámékat, a lelkem tükörképét, uramat, és mindenkit, aki az elmúlt években a mindennapjaim része volt, már-már a családom. Az embereket, akik a vérszerinti rokonaimnál jobban izgultak, amikor érettségiztem, az embereket, akikhez bármikor fordulhattam, akiket családomként szeretek. 4 év, ennyi volt.
Sokáig nem realizálódott, hogy mi történik. Egy évig, amíg épült a ház izgultunk, aggódtunk, vártuk, hogy kész legyen. Azután egyszer csak kész lett. Pénteken még szívesen jöttünk ki, a "házhoz". Akkor még nem realizálódott: ez az utolsó nap otthon. Még talán szombat reggel sem, pedig akkor már minden dobozokban állt. Egészen addig nevetgéltem, hogy "igenigen, költözünk", amíg a kanapé fel nem került az utánfutóra. Akkor, finoman szólva arcon csaptak a tények. Vége, mi most tényleg költözünk. Nem akartam. De az első hetekben azzal nyugtattuk egymást: "majd megszokjuk". Nem a világ végére költözünk, majd megyünk mi is, jönnek Ők is, jó lesz, szép lesz. De az első itt töltött hét után, akkor tudtam először azt mondani, "jó itthon lenni", amikor vasárnap este az albérletben, egy másik városban megöleltem a barátnőm. Amikor a hét végén hazajöttem, nem volt meg az érzés, hogy HAZA jöttem. Voltam valahol, ahol ott a családom, a cicám, egy házban, ami szép, otthonos, de nem otthon. Azzal nyugtatott mindenki, idő kell, megszokom, jó lesz. 
Eltelt hat hét. A család megszokott, szeret itt. Én nem tudok "haza" jönni. Ellógom az utolsó két órám, hogy korábban ideérjek, és lophassak egy-egy órát a pótmamáméknál, vagy csak a környéken. Akkor otthon vagyok. De amikor este ideérek, nem tudok otthon lenni. Szép a ház, nyugodt a környék. De nem megy. Nem tudok csak úgy felpattanni, kimenni beszélgetni, elszaladni boltba, vagy bárhová. Rab vagyok, vagy legalábbis annak érzem magam. Rabja egy háznak, egy otthonnak, ami nem az enyém. Pedig, még a cicám is itt van. Néhány éve megosztottam róla az egyik közösségi felületen egy képet, azzal a szöveggel, hogy "Home is where the cat is. Akkor ezt éreztem, most nem megy. Bár tény, ő köt ehhez a házhoz, mondtam is már neki, ha ő nem lenne, nem jönnék haza. Mert nem tudok hazajönni. És már nem nyugtat, hogy "majd megszokod". Megszoktam. A bezártságot, azt nem tudom. Jogosítvány nélkül, gyalog egy órányira vagyok a városközponttól. Nem tudok csak úgy felpattanni tanulás közben, hogy most kimegyek akár tanulás közben, akár utána..illetve, fel tudok. De nincsenek ismerős hangok, nem hallom Uramat éjjel hazaérni (vagy épp elmenni, pedig te jó ég, de utáltam, hogy sosem tudtam, hova megy, és mindig hallgatóztam, mikor jön, vagy épp hogy hány ajtó csukódik az autón), nincsenek éjszakákon át tartó beszélgetések, nevetések, nincsenek barátok. Nincs, aki köszön, amikor hazaérek vagy elmegyek, nincs, aki megkérdezi, hogy vagyok, vagy hogy megy a suli, vagy hogy hol voltam. Nincs itt semmi, csak a csend és a magány. Egyedül vagyok. 

Bárki jön, dicséri. Milyen nyugodt környék, milyen jó lehet itt lakni, gyönyörű a ház.
Az ismerősök megkérdezik: na, és megszoktatok már? Szeretitek? Én nem tudok hazudni. Nem tudom azt mondani, hogy igen, de gyűlölöm az értetlen, furcsálló pillantásokat, amikor azt mondom, nem.
Tegnap a taxis, amikor hazahozott (otthonról), csak annyit mondott: sokkal csendesebb vagyok most, mint amikor a másik irányba tartottunk, nem volt jó a csajos este? Olyan szívesen elmondtam volna neki, de egy idegennek azért mégsem, hogy de. több volt mint jó, egy hónap után újra látni az embert, aki a másik felem. De ha nem kukutyinban lakok, akkor ez, hogy egy hónapig nem találkozunk, egyszerűen nem fordult volna elő. És nem mondtam, mert talán hülyének nézett volna, ha azt mondom neki: fizikálisan most hazavisz, de a szívem, az ott van otthon, ahonnan indultunk.

Az otthon nem egy hely, hanem az, hogy olyanok között élünk, akik szeretnek minket.

Az otthon nem csak tégla meg malter, (...) hanem egy érzés is. Az érzés, hogy tartozunk valahová és persze a szereteté, egy jobb jövőé, a reményé.

Az otthon ott van, ahol a számomra fontos emberek élnek, és nem ott, ahol a ház.

�����

nagyon nevetek.se

oldj meg mindent, legyél felnőtt, felnőtt vagy, nem érdekel mit csinálsz. Jaaa, hogy egy hónapban egyszer el akarnál menni valahova szombat délelőtt? És nem kérdezted meg 20 évesen tőlünk, hogy ráérsz-e? Hát még szép, hogy nem érsz rá! 

(amúgy nyáron se dolgozz, van két öcséd, akire vigyázni kell, és nekünk te a kényelmes kívül túl sokat nem jelentesz)

mennyire naiv, hülye picsa vagyok, hogy ezt 20 év alatt nem szoktam, és tanultam meg. mert ugye mehetek bármikor bárhova, kivéve akkor amikor szeretnék.....

vicc ez az egész. 

bár máshogy lenne. bár máshol, bár más lehetnék.

Azt hiszem, a barátságunkat ma este sikerült újabb szintre emelni. Eddig el kellett mennem vele bulizni ahhoz, hogy utána hajnalban sírdogáljak, hogy megint le lettem ejtve, és hogy milyen naiv vagyok, hogy mindig bedőlök neki.

Na, valahogy így indult a mai estém is. Hetekkel előre megbeszélt buli, amit már akkor le akartam mondani, amikor megígértem, hogy megyünk. Aztán elkezdtem várni…nagyon várni. Egy hétig teljesen be voltam zsongva, hogy én a hétvégén bulizni megyek ITTHON, az itthoni gimis barátnőmmel. Ja….. Dolgozik, nembaj, megoldjuk, megvárom, mint mindig, ez sosem baj- illetve, ez a legkisebb baj. 10 körül hív, nem fog időben végezni, de éjfélre itt van nálam. Éjfélkor ír, elkészült, 10 perc és megérkezik, majd eltűnik 20 percre, kér újabb 10 percet, aztán 15 perc múlva megint tizet, utána már csak ötöt. Én várok, teljes sminkben, csiniben, várom a 10-20-30 perc ellenére, egy darabig töretlen, majd lassan lankadó lelkesedéssel. Végül egy óra előtt néhány perccel jelzem, szívesen lefeküdnék, és akkor tegye a dolgát, nem erőszak a disznótor, bár ő ígértette meg, hogy ma bulizni megyünk. Nyilván megint én mondom le, ezt majd egyszer még a fejemhez fogja vágni.

Mint ahogy azt is megkaptam, miért nem érek rá vizsgaidőszakban bulizni, hiszen neki is van rá ideje! Csak azt felejti el, hogy ő egy kétéves turisztikai képzésre jár, míg én a jogi egyetemen csücsülök. Szerencsére, egy cseppet sem kell többet tanulnom, mint neki, ugyebár.

Pedig már elhittem, hogy pálfordult, és normális lesz, és tényleg érdeklem, nem csak azért kellek neki, hogy legyen valaki, akit bulizni lehet rángatni, ha dugni akar. Meg hát, a héten úgy is csinált, mint akit tényleg érdekel, mi van velem-írt egy üzenetet, hogy szóljak hogy sikerült a zh, én meg alig tudtam összekaparni az államat a  padlóról, hogy jééé, ő erre emlékszik, hogy nekem zh lesz? meg arra is, hogy 1000 (nem elírás, tényleg ezer) oldalból? akkor biztosan figyel rám, és fontos vagyok, négy év után elértünk ide is.

Az ide ott van, hogy zokogok az ágyamban, és nem tudom, mikor tanulom már meg őt kizárni az életemből, hogy melyik lesz az a pofon, ami után nem fogok önként a következőért hajolni.

Biztosan csak képzelem az egészet, mert azt mondják, szeretnek.

Kisebbségi komplexusom, és önbizalomhiányból eredő problémáim, melyek szerint engem sosem senki nem szerethet és nem lehetnek barátaim, erősebb, mint valaha. Miközben az elmúlt évben kiépült kapcsolataim is stabilabbnak tűnnek, mint az összes eddigi együttesen. Mégis annyira bizonytalan vagyok az egészben, annyiszor érzem úgy, nem is szeretnek!

Világéletemben arra vágytam, legyen egy barátnőm. Egy olyan igazi. Kaptam hármat, egyszerre, abból az igazi fajtából. Nincs fél éve, hogy igazán egymásra találtunk, mégis jobban ismernek, mint bárki más. Nem titok, soha senki nem állt még ilyen közel hozzám, mint ők. Látják rajtam, ha fáj, ha zavar, bánt, vagy épp boldoggá tesz valami, és bizony átverni sem nagyon tudom őket- nem beszélve arról, hogy nem is akarom ezt megtenni! Furcsa, de hihetetlenül jó érzés. A lányokhoz természetesen járnak fiúk is, a keménymag 3 darabot számlál. Cseppet sem meglepő módon velük lazább a kapcsolatom – ugye ide tartozik a tavasz kiskatonája is, akivel kifejezetten furcsa a viszonyunk. Elvileg szeret mindenki, én pedig nem tudok elégszer hálát adni azért, hogy vannak nekem. Hiszen én mindig csak egy barátra vágytam, most pedig annyi fantasztikus embert mondhatok a barátomnak, hiszen vannak még, a lazább társaságba tartozik még 5 ember minimum, illetve ott van még az ex-élettársam is. Amikor rájuk gondolok, valami szokatlan melegség, béke és boldogság jár át – meg az, hogy mennyire szerencsés vagyok, hogy vannak. Nem is volt igaza soha annak, aki azt mondta, nekem nem lesznek barátaim.

Puszi, ölelés, egyetem utáni mindennapos közös program, mint egy nagy család.

Mégis, sokszor megkérdőjelezem ezt az egészet. Néha úgy érzem, nem is tartozom oda, engem csak elviselnek, megtűrnek. Kiskatona olyan, amilyen, sokszor bunkó, aztán amikor rászólok, moderálja magát. Néhány napja volt egy ilyen eset, iszogattunk és kicsúszott a számon, hogy bizony sokszor ellenséges, bántó. Megbeszéltük, azt mondta, félreértem, sajnálja, szeret és fontos vagyok neki. Elhittem. Hiszen valahol érzem, ez igaz. Utána azt mondta a csajoknak, tisztel, becsül, értékeli, hogy szóltam. Haverjának már azt mondta, panaszkodtam, és ez a kettő nagyon nem ugyanaz, én pedig nem értem. Bár a helyzet javult, normálisabb, bennem ott a kérdőjel. Jól csináltam? Vagy rosszat tettem azzal, hogy szóltam. Mert ha valakire azt mondom, panaszkodott, azt nem tudom becsülni azért, mert jelezte a problémáját, legalábbis szerintem.
Meg aztán itt van a puszi-ölelés problémakör is. Nálunk, csajok között ez teljesen mindennapos, hozzá tartozik a köszönéshez. Kiskatona most volt itt, se puszi, se ölelés. Persze a helyzet az én részemről kicsit kellemetlen volt amúgy is, nem szeretek vele kettesben lenni, sokszor nem is tudom, mit mondjak neki, mit kérdezhetek, egyszerűen nem tudok vele fesztelenül beszélgetni, és nem tudom, ez miért van így. Persze valószínűleg közrejátszik a tavaszi sztori, illetve annak felsülése, meg az, hogy bizony odavan valakiért a társaságból, aki nem én vagyok Már lezártam mindent, mégis annyira nehéz vele megtalálnom a hangot. Mindegyik másik fiúval megvan, azokkal is, akik nem tartoznak a maghoz, velük például rendszeres a puszi-ölelés. Persze, most egy teljesen apró dolgot fújok fel, megint.

Nem tudom, honnan jön ez az érzés, a bizonytalanság abban, tényleg örülnek-e, hogy ide tartozom, vagy csak megtűrnek. Mindenesetre elég zavaró, és felkavaró. Szociálisan eléggé fejletlen vagyok, azt hiszem, és valószínűleg a komoly önértékelési problémáim is szerepet játszanak ebben. Egyszerűen csak túl sok időt töltöttem otthon a nyáron, olyan emberrel, akinek egy lelki szemetesláda vagyok, akibe néha még jól bele is lehet rúgni, akinek nem számít az élete, véleménye, lelke, semmije.

Nehéz így, de próbálom magamban tudatosítani a dolgokat. Hogy kellek, hogy szeretnek. Egyszerűen csak nehéz ezt elhinni.

Van egy új fiú....hagyjuk. Én reménykedem, de neki nem kellek, elfogadom, nincs mit tenni, a közös társaságot nem fogom otthagyni miatta. Keményebb vagyok ennél.

Azt hiszem, ismerem a férfiakat, hiszen Ő, KR sok mindent tanított nekem rövidke románcunk alatt.
Azután jön Ő, a kiskatona, és én semmit nem értek.
Közös baráti társaság, sok fiú-kevés lány arányban, bár ez nem is számít, velem egyedül távolságtartó. Idővel oldódik, piszkálgat, bár néha fáj, igyekszem nem felvenni, nem túlhajtani magamban a gondolatot, hogy tetszik. Aztán jön egy buli, egy félrehívás, és egy megjegyzés a barátnőktől: "bocsi, ha megzavartunk valamit, nagyon vibrált a levegő". Puszit kapok tőle. 180°, megint piszkál, fáj, nagyon. De aztán egy ideig nem látjuk egymást, és jön az elhatározásom: nemes egyszerűséggel nem fogok foglalkozni vele. De ahogy elkezdődik az egyetem, és hétfő reggel várunk az előadásra, simogatja a hajam, folyamatosan hozzám beszél, nem hagyja, hogy ne foglalkozzak vele. Mellém ül, önszántából, pedig lenne máshol hely. Meglepődtem, nem tudom hova tenni, végignevetjük a két órát, barátnőm kacsintva megjegyzi, hogy milyen jól elvagyunk. Igen, érzem, csak nem értem. Mi ez a hirtelen nyitás? Tényleg el kellene hinnem, hogy akar valamit? Este beülünk páran valahova - mióta ismerem őket, először fordul elő, hogy csak a srác miatt megyek. Csakhogy időközben jött a páli fordulat.Nevetünk egy kicsit közösen, néha odaszúr nekem, kitartóan mosolygok, de idővel elhal a beszélgetés, és tesz a fejemre, elvan mindenkivel, hozzám sem szól. Már nem mosolygok, Messengeren írom a Nővéremnek, nem értem. Pedig én mindent tudok a pasikról, ugye KR?  Szomorú vagyok, nagyon, de próbálom nem mutatni.
Az este katasztrofálisan végződne, de jön egy beszélgetés. A szerelemről, a kapcsolatokról, az Ő szemszögéből.Miközben hallgatom, nem csak az jár a fejemben, hogy te jó ég, mi nem ugyanarról a bolygóról származunk. KR jár a fejemben, mint mostanában oly sokszor.

Hajnali 4 óra, fekszem az ágyban és kattogok azon, amit mondott. És egyszercsak ráébredek. 

Nekem NEM KR az igazi, a nagy ő! Igen, beleszerettem- abba, amit mutatott, abba, amit ÉN akartam látni. nem volt ez más, mint egy illúzió, én meg lelkesen szenvedek miatta másfél éve, és vagyok képtelen normális kapcsolat kialakítására. Igen, ezt az ő nyakába varrom....
Mindig, mindenkinek azt mondtam, sokat tanultam tőle. De ezzel csak magamat nyugtattam! Mert mi is történt? Bezárkóztam, poénra vettem mindent, és mindenkit. De miközben azon agyalok, amit néhány órája hallottam, rájövök: ha nem teszem bele magam egy dologba én is, abból sok minden nem fog kisülni.
Nem, ezzel most nem akarom mondani, gondolni, vagy sugallni, hogy nekem kiskatona az igazi - egyszerűen csak kaptam tőle egy méretes lelki fröccsöt, meg két nagy pofont. Ha más nem is lesz, emiatt már megérte.
Mindig azt mondtam, ismerem a pasikat. Az összeset. Tudom, melyik mit akar, megtanultam KR-től. De nem számoltam vele, hogy vannak másmilyen férfiak. Mert mi van a normális fiúkkal? Azokkal, akikért talán megérné küzdeni és sírni, akiknek érzelem kell, már az elején, nem flegma beszólogatás. Igen, azokra a fiúkra gondolok, akikről eddig azt mondtam, nem akarom, hogy kelljek nekik, ők túl jófiúk nekem. És most itt van kiskatona, és nagy esély van arra, hogy ő is ilyen. Lehet, hogy egy kicsit mennem kellene utána, de nem tudom, mit csináljak!? A "normális srác" számomra egy ismeretlen állatfaj, nem tudom kezelni, gondozni!
Ennek ellenére, nekem kiskatona kell. Meg akarom kapni. Ez lenne az "oroszlán beleszeret a bárányba" esete? Hogy én,- aki azt vallja, nem hisz a szerelemben, én, aki azt mondom, olyan faszi kell, aki egy pillanat alatt átvág, és sírhatok- találok egy tisztességes srácot? Egy olyat, aki hisz a szerelemben, aki azt mondja, ha szerelmes, a másikért feladja önmagát? Aki azt mondja, a szerelem olyan, mint egy otthon...Azt hiszem, ízig-vérig romantikus.
Vajon, ha úgy alakulna, tudnék én is hinni ebben az egészben? Képes lenne kiolvasztani a szívem?
Szeretném elhinni, hogy működne. Szeretném, ha ő is szeretné. 
Nem örülnék, ha azután, hogy elkezdett felolvasztani, félbehagyná a dolgokat.

Fogok én még sírni utána.

Ez a legnyomorultabb érzés. Mikor hiányzik valaki. Körülnézel, nem érted. Kinyújtod kezed, egy pohár vizet keresel tétova mozdulattal, egy könyvet. Minden a helyén van életedben, a tárgyak, a személyek, a megszokott időbeosztás, a világhoz való viszonyod nem változott. Csak éppen hiányzik valami. …S ha nagyon pontos és figyelmes leszel, ha idejében kelsz és későn fekszel, ha sokat vagy emberek között, ha elutazol ide vagy oda, ha belépsz bizonyos helyiségekbe, végül találkozol azzal, aki vár. Természetesen tudod, hogy ez a reménykedés egészen gyermekes. Már csak a világ végtelen esélyeiben bízol. Hol keressed? S aztán, ha megtaláltad, mit mondjál neki?… És mégis várod. (Márai Sándor)

Egy napon felébredtem... és mosolyogtam. Már nem fájt semmi. És egyszerre értettem, hogy nincsen igazi. Sem a földön, sem az égben. Nincs ő sehol, az a bizonyos. Csak emberek vannak, s minden emberben van egy szemernyi az igaziból, s egyikben sincs meg az, amit a másiktól várunk, remélünk. Nincs teljes ember, és nincs az a bizonyos, az az egyetlen, az a csodálatos, boldogító és egyedülvaló. Csak emberek vannak, s egy emberben minden benne van, salak és sugár, minden.(Márai Sándor)

...de most akkor ki is hiányzik?

Nehéz ügy volt mindig is, amiben itthon éltem. Gyakorlatilag én voltam, és vagyok a "háziasszony", 10 éves korom óta - no, nem mintha az édesanyámmal bármi történt volna, egyszerűen csak sosem volt kedve ellátni a feladatait, a segítségem  pedig csakhamar kötelességé vált. De nem bántam. Azt gondoltam, mindig is, ha látják, hogy érett, komoly felnőttként becsületesen ellátom a "dolgom", majd más lesz. Hogy majd úgy is fognak kezelni, mint egy felnőttet. Ez be is vált: nem jártak a nyakamra, nem mondták meg, mikor mit, meddig, és hogyan csinálhatom, ha elmentem bulizni, sosem mondták meg, meddig maradhatok, nem kérték számon, hol, kivel mit csináltam, mennyit költöttem ésatöbbi - nem mintha bármit is csináltam volna. Kitűnő voltam az iskolában, vezettem a háztartást, és akkor sem csináltam "rosszat", ha néhanapján egy buliban kicsit jobban szétcsaptam magam. Maximális volt a bizalom, anyával mindig, mindent megosztottunk egymással-körülbelül a tizennyolcadik szülinapomig. Akkor valami kattant nála, hogy "hé, felnőtt a gyerek", és minden változott. Nem érdemeltem meg, nem adtam rá okot, hogy csökkenjen a bizalma, és szoruljon a póráz, de ez történt.

Decemberben szerelmes lettem. Ez pedig végképp tönkretett mindent. Hiába akartam továbbra is elmesélni mindent anyának, ő csak a rosszat látta Benne, holott nem is ismerte sosem -még abból sem, amit mondtam neki-, merthogy végül nem beszéltem neki Róla. Vágytam rá, hogy a randiról hazaérve anyukámnak, a legjobb barátnőmnek meséljem el mit mondott, hogyan nézett rám, mit éreztem és gondoltam....de inkább a szobámba zárkózva felhívtam Jótündérkeresztanyámat-aki aztán többekkel karöltve figyelmeztette anyát, nem is egyszer, hogy ne bántson, ne lökjön el magától, és a leginkább: ne úgy kezeljen, mint egy hatévest. Ekkorra ugyanis itt tartottunk. A kötelességeim, a tőlem várt az volt, amit az ember egy felnőttől elvár - de a velem szemben tanúsított viselkedés tekintetében inkább egy taknyos, buta, semmirekellő gyereknek éreztem magam.  És hiába lett vége a szerelemnek (mármint, az Ő oldaláról...én még mindig nem vagyok túl rajta), ez nem változott. Csináltam a dolgomat-készültem az érettségire, hazajöttem, kitakarítottam, bevásároltam, játszottam a testvéreimmel, tanultam, éjjelenként pedig Jótündérkeresztanyámmal beszéltem, és órákat sírtam. (Nem túlzás, akkoriban ezek a telefonálások tartottak életben, és bizony, ma is sokszor ő ad erőt ahhoz, hogy felkeljek.)  Aztán egyszercsak azt vettem észre, hogy hosszú hónapok után, már nem minden éjjel sírok, néha őszintén mosolygok-és menekülök itthonról. 

Tisztázni kell, sosem bántak velem rosszul. Nem ütöttek meg, kaptam enni, inni, ruhákat, pénzt, támogatást, szóval tényleg mindenem megvolt, és megvan, és amíg apukámon múlik, meg is lesz.  Anya az, aki részéről a szeretetet, féltést, és egyéb "nagy" szavakat látszatként élem meg. Néha teljesen biztos vagyok benne, hogy ez az egész színjáték.

Két hónapja elköltöztem. Azóta ez a kettős mérce rosszabb, anyával a kapcsolatunk jobb lett. Vasárnaptól csütörtökig ugyanis élhetem a saját kis életemet: egyetemre járok, és magam ura vagyok.FELNŐTT. A hét fennmaradó részében pedig....nehéz visszatalálni az itthoni énemhez. Nagy a kontraszt, én pedig egyre nehezebben viselem el. Húzza a száját, ha el akarok menni a barátaimmal szórakozni, hisztizik, de érvnek, hogy miért ne menjek, nem tud semmit felhozni, csak azt, hogy "nem örülne neki".  De ezt tudja addig ismételgetni, amíg eléri, hogy ma este itthon üljek, és sírjak, ahelyett, hogy kimozdulnék. 

Kaptam egy plüss unikornist tőle- de amikor látta, hogy örülök neki, leszólt, hogy viselkedjek már úgy, mint egy felnőtt. 

Én úgy viselkedem - de nehéz felnőttnek lenni, amikor úgy bánnak veled, mint egy hülye kiskölyökkel.

Megjelent a fiú, akibe beleszeretett. Tudta, hogy megbízhatatlan, tudta, hogy semmirekellő, csakhogy ilyesmi még nem tántorított el egyetlen lányt sem a fiújától. Nem bizony. A fiatal lányok szeretik a csirkefo­gókat. Mindig is szerették. Beléjük szeretnek és meg van­nak győződve róla, hogy ők majd megváltoztatják. A ked­ves, jóravaló, megbízható férjjelölteknek pedig az én időmben azt válaszolták, hogy testvérként fogják szeretni őket, amivel azok a legkevésbé sem érték be. /Agatha Christie/