A napokban egyre többet gondolkozom azon, mennyi minden változott meg bennem/rajtam/körülöttem az elmúlt egy évben. A mennyiség pedig ijesztő. Vagy inkább furcsa, mert mindig hangsúlyozom, hogy van ami nem változik. Pedig, ha jobban belegondolok, ez nem igaz. 

Persze, ahhoz, hogy fejlődjünk, vagy legalábbis történjen valami, változnia kell valaminek, ez a világ rendje. Egyszerűen csak furcsa elgondolkozni, és rájönni, mennyi minden más már, mint pár napja - hónapja - éve.. Például, elolvasni a bemutatkozást, és rájönni, hogy már a fele sem igaz... Mert az, hogy 17, meg nő, meg lókutyamacska, az még csak-csak, na de sport, meg boldogság, megatöbbi... Hát hol van már az az idő, amikor még party, meg pozitívpróbálmindiglenni voltam?! Nem is olyan régen...frászt! Egy éve. Ami, így kimondva, nem is olyan sok, legalábbis, nem mindig érzékelem a súlyát. Aztán belegondolok, mennyi minden is történt? 13 elment és hazajött - persze! mennyire is jellemző, hogy vele kezdem, nem ám azzal, hogy ja, végigcsináltam egy újabb tanévet, kitűnő lettem, amire büszke vagyok, bármennyit is olvasok arról, hogy egy kitűnő nem feltétlenül dolgozik többet, mint a kettes; na jó, én tényleg nem, sőőt.., de kérem, akkor ne a jegyeim alapján vegyenek fel az egyetemre! van  két 90% -os érettségim, tanulok főzni, meg a többi... De, talán mégiscsak megbocsátható, hogy vele kezdem...Ő még "megvan" nekem.

Annyi embert veszítettem el ugyanis az elmúlt egy évben, amennyit még talán összesen sem sikerült, egész életemben. Mert aki tavaly jött, az idén ment. Hibás vagyok benne, persze, kib*szottul hisztis vagyok, többek között ezt is megmondta Tündér, aki időközben "felnőtt", már "máshogy osztja be az idejét", és persze én csak egy kisgyerek vagyok, szóval, úgy három hete nem kommunikál velem, mert ő már nagylány. Volt egy Szöszim is...igaz, ő egészen áprilisig, bár Tündérrel utálták egymást, de Szöszi volt, amikor Tündér nem. Aztán áprilisban fordult a kocka, Tündér volt, és Szöszi nem, most meg egyik sincs - nem mellesleg Szöszi egy igen irritáló szőke miatt. Mindegy, neki ő kell, és nem én, hiába fúrja a kapcsolatát, hiába szidja néha napokig, ő a jó, és én a rossz. Nekem meg azért hiányzol, Szöszi!
Szóval, tavaly(nyáron) volt egy banda, mára semmi nincs belőle. 

Volt az úgy, hogy lejártam heti háromszor az edzőterembe, és vallottam, hogy én, világ lustája megtalálta a sportot, ami tetszik neki. Ja, volt az úgy. Csak aztán semmi nem lett belőle, a sok betegség miatt hamar elröppentek a megváltott bérletek, meg az azokra szánt tízezresek (de mára legalább már nem köhögök).
Szóval, volt az úgyis, hogy edzettem, és szerettem, és van az úgy, hogy dagi vagyok, és bármennyire szeretném, nem visz le az Isten se a terembe.

Volt az úgy is, hogy minden hétvégén bulizni jártam, főként Szöszivel. Tény, hogy sokszor rossz volt, és a végére megutáltam, de legalább volt társasági életem, kimozdultam - és ha máskor nem is, de hétvégén legalább jól akartam kinézni. Aztán Tündér mellett elkoptak mellőlem a hajnalig tartó diszkózások, és maradtak a 10-kor egy fröccs után hazaérős szombatok. Nem is vágytam rá...most meg, hiába szeretnék, nincs kivel.
Szóval, volt egy időszak, amikor sokat buliztam, és szerettem.

Volt az úgy, (igaz, kicsivel több, mint egy éve) hogy szerelmes voltam egy srácba, és oda-meg vissza voltam egy másikért. múlt, meg 13. Istenem, 13! Mennyi mindent jelentettél még egy éve! Akkor még reménykedtem, motiváltál, bár nem tudtál róla. múlt után mindig csak sírtam, hogy sosem leszek jó neki; és akkor 3 év tehetetlenség és "áhh, hiába csinálom, úgyse fogok neki kelleni" után jöttél te, és elkezdtem tenni azért, hogy neked jó legyek. És jó is voltam - egy csókra? Vagy akarsz még valamit? hmm? Csakhogy, mára már te sem motiválsz. Oda meg vissza vagyok még mindig, de már nem azt jelented, amit jelentettél egy éve. Nem voltál itt, amikor a legnagyobb szükségem lett volna rád. Ha akkor rámmosolyogsz néha, vagy egyszerűen csak nem mész el...talán, de tényleg csak talán, nem váltam volna ennyire tudatossá, nem lett volna célom az, hogy minden érzelmemet, mondatomat, mozdulatomat irányítani akarjam, hogy bizalmatlanná váljak...jóó, tudom, ez nem a te hibád. De akkor is. Itt lehettél volna. Persze, én meg tehettem volna érted addig, amíg nem vagy itt.

Egy éve volt egy "unalmas-barna" hajszínem, mára vörös. Na persze, csak akkor jó a színe, amikor kikopott, meg persze lenőtt, a tökéletes barnát meg nem találom.

Szóval...nem kaphatnám vissza a tavalyi évemet?

4 hónap hosszú idő. Már nem is reméltem, hogy újra fogunk együtt akár egy kis időt is tölteni. De mégis, sikerült. A ma délutánomat Tündérrel töltöttem - legalábbis pár órát belőle. Most érzem, hogy nem is éreztem tisztán, mennyire hiányzott. Az első (és egyetlen?) barátnőm, aki tényleg olyan volt, mint ahogy a mesékben írják: az, akire BÁRMIKOR és BÁRMIBEN számítani lehet. Akinek a vállán sírhatok hajnali 5-kor, buli után, berúgva; és az, akit ezután reggel 9-kor felhívhatok, hogy jöjjön át, mert szükségem van valakire, hogy ápolgassa a lelkemet, amit nem is a fiú, hanem én magam vágtam át. ÉS átjött. És jött, ha esett, ha fújt, ha sütött, ha nem. Ha hívtam, azért, ha nem hívtam, azért jött. és őt hagytam futni 4 hónapig. Szétszakadt a társaság, ő nincs többet ott - én pedig egyre rosszabban érzem magam nélküle. Így hát tegnap megkértem arra, hogy találkozzunk ma. És jött. Itt volt, 4 hónap után is. És bár nem voltunk olyannyira fesztelenek, mint a nyáron, azt érzem, lehetünk még olyanok, mint voltunk.

És nem ő az egyetlen. Körülbelül egy éve volt, hogy utoljára beszéltem Velük. Két lány, akik, bár legjobb barátnőim voltak - sosem írtam még róluk. Nevet most sem fognak kapni. A lényeg, hogy velük is újraéledni látszik a dolog. És még sok mindenki mással.

Főnök.....új év, új szereplő, így illik, nem? Hányszor néztem már, hányszor vágytam már rá. És szingli, 13 hónap után. Bár még kicsit megijeszt, mert mostanában nem ő az első szőke, akit kinéztem magamnak. Csak tartson ki ez a szerencsés időszak még sokáig. Hogy jövő kedden ne mondhassam azt, hogy "boldog négyésfelet nekem". 

Túl sok a JÓ, végre ezt írhatom, nem tudom felsorolni, összeszedni, annyira tavasz van, és annyira jó most minden!

és az egyik legfontosabb majdnem kimaradt: a hirtelen ötletekből születnek a legnagyobb szerelmek. Szia kedves bal/4! Kérlek, kedves kis fülbevalóm a bal fülem porcában, legyünk sokáig jó barátok, olyan fájdalommentesen, mint most.

 És, akinek mindezt köszönhetem, az nem más, mint az ÉDESANYÁM. Sosem fogom tudni meghálálni neki azt, amit tőle kapok. A szeretetet, a biztatást, a hitet, a támaszt...azt hogy van. Mindent. KÖSZÖNÖM

Bárhol is légy... és bármi is álljon mögötted, mindig megvan a lehetőséged, hogy úgy dönts, tudatosan megváltoztatod a gondolkodásmódodat és vele együtt az életedet. Reménytelen helyzet nem létezik.  /Bill Harris/

"Régi szerelmek, elmúlt, vagy csak elfeledettnek hitt érzések, most egytől-egyig előbukkannak a múlt homályából." (Zsozirisz jósda, november havi mérleg horoszkóp)

Nem csak ez az egy mondat ütött nagyon szíven, hanem az egész napi-heti-havi, megint 100%-ban rólam szól.

Hiányzik 13. Persze, hazajön május-júniusban. De akkor sem lesz az enyém!

És múlt is elmegy, és fogalmam sincs mi lesz velem.Én nem akarom elveszíteni!

Még nem volt az enyém, még nem mehet el, nem veszíthetem el....nekem 4 éve ő minden, a nagybetűs MINDEN. Az életem, a célom, a reményem, a vágyam, a támaszom, a biztos pontom, az örömöm, a kitartásom, a sebeim, a kilátástalanságom, a csalódásom, a reménytelenségem, a bizonytalanságom, a fájdalmam, a könnyeim, a mosolyaim, az erőm, és a gyengeségem. Senkitől nem kaptam még akkora pofonokat mint tőle,és senki nem taszított messzebb magától, mégis senki nem okozott annyi örömöt és szép pillanatot, mint ő.Senkihez nem ragaszkodtam még annyira mint hozzá, pedig senki nem volt tőlem messzebb nála. Senki nem rombolt le úgy, mint ő; de nem is adott energiát a felálláshoz annyit, mint amennyit tőlem kaptam - pedig nem adott. Soha semmit nem kaptam tőle, soha nem volt mellettem, mégis azt érzem, a lénye nélkül nem tudok élni.

Még nem mehet el, még nem lehet vége. Nem hagyhatsz itt! - legszívesebben ezt üvölteném neki. Nem veszíthetem el.

Szörnyű érzés, bent csücsülni egy teremben, és hallgatni, ahogy arról beszélünk, hogy elmegy. Nem csak ő. Nem csak ő számít a 105 közül. Hisz ott vannak Tündérkéék, a lányok is, sőt orosz is. Mégis, a többi 104 nem számít. Csak ő, 105=1. -105 = az életemmel. Nem akarok belegondolni, de kényszerítenek rá minden nap! És közeleg a nap....amikor már csak fél évem lesz, sőt dehogy fél év. 4 hónap....4 gyönyörű szenvedéssel teli hónap. Aztán az üresség. Nem nyugtat az, hogy lesz más, hogy jön haza 13, csak ő kell.

Még nem hiszem, hogy ne lehetett volna
élni: - lehetetlent ostromolva,
hát próbálom önvesztő szerelemben
mi együtt - nem lett volna lehetetlen.

gyűlöllek, szeretlek. szeretlek,gyűlöllek. egyszerre. hát mi ez, ha nem (ön)gyilkos ambivalencia?

Nem úgy tűnt, nem úgy volt tervezve, hogy szombat este buliban fogok kilyukadni. Még 10-kor sem, pedig akkor indultam el itthonról Tündérrel, sörözni. Aztán fél 1 magasságában megbeszéltük, hogy akkor menjünk,  közben bókoltak is, bár azt, hogy szép a hangom meg szép nagy melleim vannak, még senki nem mondta, de egyszer ezt is hallani kell. Végül odavarázsolódott idegesítő meg két haverja - nem mellesleg idegesítőnek lassan új nevet kell találnom, már nem idegesítő........

Kikötöttünk hát a discoban, a harmadik ember, aki szembejött velem múlt volt mosolygva, aztán utána táncoltunk egymás mellett úgy, hogy a karunk összeért...és rá kellett arra jönnöm, hogy az érzés még messze nem múlt el. De annyira már meg sem viselt. Tény, hogy elolvadtam.

Orosz.....hát, meglátjuk, hogy ebből mi lesz, a hétvégén semmi nem volt, körülbelül 5 perc hiányzott ahhoz, hogy legyen, de azt nem kapta meg. De bejelölt, talán emlékszik, majd meglátjuk.

13......azt hittem rosszabbul vagyok tőle, mármint fájdalmasabb lesz, de nem. Tegnap komolyan elgondolkoztam azon, hogy nekem mi is tetszett benne, miért érdekelt. Nem hiányzott szombaton, most sem hiányzik. Talán nem is volt akkora hazugság, hogy nem érdekel.

Múlt...aki annyira nem is múlt, de nem is jelen. Kell, de nem sírok már rajta, a délelőttöt egy képén való röhögéssel töltöttem. Nem is fogok már rajta sírni. Ha lesz esély, talán megpróbálkozok vele, de ha nem akkor sem lesz baj.

"Ha az ember benn áll egy völgyben, akkor a völgyet nem tudja felülről látni, de ha elindul, akkor felfelé haladva már más a rálátása arra a völgyre, amit elhagyott. Nem mást lát, csak másként lát. Olyat is meglát, amit a völgyből nem vehetett észre. A kaptatón felfelé már fontosabbnak látszik a csúcs, az ég, ami nem azt jelenti, hogy az ember cserbenhagyná a völgyet, hanem csupán azt, hogy jelentősen kitágul számára a látóhatár. "  Jókai Anna

13, hogy is mondjam, (mióta van) olyan volt nekem, mint egy utolsó lehetőség. Igazából ő volt a reményem- a boldogságra, a szerelemre. Az utolsó reményem.

De mi van akkor, ha az utolsó reményed egy paraszt?!

Nem tűnt annak. Nem tűnt ilyennek...nem tűnt olyannak, amilyen. Persze Tündér mondta, hogy pofátlan, de részben nem hittem neki, részben ez túllépi a pofátlanságot, nem is kicsit.

És, hogy mi történt? Hát, nézzük szépen sorjában az elmúlt 24 órát:

Szombat reggel, instagram, haverom képe, ma party lesz, szülinapoznak, esélyes, hogy 13 is itt lesz.

Szombat este fél8 körül kiderül, 13 tényleg jön ma

Szombat este, 9, Tündérrel sétálunk alapozni, 13 megy házibuliba, látjuk

Szombat este, fél 12, megjön 13, én a józansághoz már nem vagyok túl közel

Szombat este, 12, indulás partyzni lányokkal. A disco felé Tündér beavatja Szöszit (osztyálytársnőm, mostmár lehet, barát is??!) a 13-sztorimba, ennek kezdetben nem túlságosan örültem, de nincs mit tenni. Bízok Tündérben, ő bízik Szösziben, nem lesz baj.

Vasárnap, kb 1 körül kimegyünk cigizni, 13 is ott van, Tündér hülyéskedik vele, Szöszi elejt pár furcsa mondatot, átfut az agyamon az, hogy fogalmam sincs, kinek higyjek. Mindenki mindenkiről mindent mond, de kinek van igaza???? Ezt sosem fogom megtudni.

Vasárnap, még mindig kb 1 óra, még mindig kint vagyunk, odakeveredek 13 mellé, és igen!, végre...Tündér bemutat minket egymásnak, madarat lehetne velem fogatni. Bemennek a kisterembe, nem sokkal később Szöszivel megyünk mi is. 13 háttal áll nekem, de megfordul, és RÁM mosolyog. Visszagondolva, csoda, hogy nem úgy kellett felmosnia Szöszinek.

Rohangálunk fel-le, aztán egyszercsak bekeveredünk Szöszivel megint a kisterembe....Szöszinek addigra már szereintem elege lett magatehetetlen olvadozásomból, szóval (bár időt nem tudok) elkezdtünk táncolni, aztán egyszercsak...13131313131313131313131313131313.

Hatalmas boldogságom azonban nem tartott sokáig. Megyünk ki, 13+kk, eléggé egymásba vannak merülve. Próbálok nem összetörni, akkor és ott Szöszi jobban kiakadt mint én, komolyan azt hittem, hogy minimum felpofozza......Összetört minden. Most tényleg vége, vége mindennek, én soha többet ebben a rohadt városban egy hímre sem nézek rá.

....és az a legrosszabb, hogy képtelen vagyok sírni, pedig érzem, hogy kellene. De ahányszor megjelenik a gombóc a torkomban, vagy lecsukom a szemem, érzem az illatát, előjönnek  az érzések, a szeme, az arca, minden.

Össze kell kaparnom magam. Felkészülök az általam elképzelhető legrosszabbra, -ami azért általában 3-szor rosszabb a tényleges legrosszabb eshetőségnél- így talán a holnapot túlélem. Ma belemerülök a földrajz és a töri rejtelmeibe, este meg jól kisírom magam lelkisegélynek. A héten meg újra elkezdek edzeni, és akkor talán sikerül kimásznom ebből a gödörből is.