Az elmúlt két évben nagyon nehéz időszak volt számomra a szeptember-október. Ilyenkor kezdődik az egyetem, "visszakapom" az életem, a hét egy részében. A másikat itthon töltöm.

De ennyire még sosem volt nehéz. Most nincs "itthon". Már nincs. Örülnöm kellene. Felépült a saját házunk, csodaszép, nyugodt környezetben, csodaszép ház, egy álom vált valóra- már akinek. Mert, hogy nekem nem, az biztos. 
Borzasztóan nehéz volt elköltözni. Otthagyni a pótmamámékat, a lelkem tükörképét, uramat, és mindenkit, aki az elmúlt években a mindennapjaim része volt, már-már a családom. Az embereket, akik a vérszerinti rokonaimnál jobban izgultak, amikor érettségiztem, az embereket, akikhez bármikor fordulhattam, akiket családomként szeretek. 4 év, ennyi volt.
Sokáig nem realizálódott, hogy mi történik. Egy évig, amíg épült a ház izgultunk, aggódtunk, vártuk, hogy kész legyen. Azután egyszer csak kész lett. Pénteken még szívesen jöttünk ki, a "házhoz". Akkor még nem realizálódott: ez az utolsó nap otthon. Még talán szombat reggel sem, pedig akkor már minden dobozokban állt. Egészen addig nevetgéltem, hogy "igenigen, költözünk", amíg a kanapé fel nem került az utánfutóra. Akkor, finoman szólva arcon csaptak a tények. Vége, mi most tényleg költözünk. Nem akartam. De az első hetekben azzal nyugtattuk egymást: "majd megszokjuk". Nem a világ végére költözünk, majd megyünk mi is, jönnek Ők is, jó lesz, szép lesz. De az első itt töltött hét után, akkor tudtam először azt mondani, "jó itthon lenni", amikor vasárnap este az albérletben, egy másik városban megöleltem a barátnőm. Amikor a hét végén hazajöttem, nem volt meg az érzés, hogy HAZA jöttem. Voltam valahol, ahol ott a családom, a cicám, egy házban, ami szép, otthonos, de nem otthon. Azzal nyugtatott mindenki, idő kell, megszokom, jó lesz. 
Eltelt hat hét. A család megszokott, szeret itt. Én nem tudok "haza" jönni. Ellógom az utolsó két órám, hogy korábban ideérjek, és lophassak egy-egy órát a pótmamáméknál, vagy csak a környéken. Akkor otthon vagyok. De amikor este ideérek, nem tudok otthon lenni. Szép a ház, nyugodt a környék. De nem megy. Nem tudok csak úgy felpattanni, kimenni beszélgetni, elszaladni boltba, vagy bárhová. Rab vagyok, vagy legalábbis annak érzem magam. Rabja egy háznak, egy otthonnak, ami nem az enyém. Pedig, még a cicám is itt van. Néhány éve megosztottam róla az egyik közösségi felületen egy képet, azzal a szöveggel, hogy "Home is where the cat is. Akkor ezt éreztem, most nem megy. Bár tény, ő köt ehhez a házhoz, mondtam is már neki, ha ő nem lenne, nem jönnék haza. Mert nem tudok hazajönni. És már nem nyugtat, hogy "majd megszokod". Megszoktam. A bezártságot, azt nem tudom. Jogosítvány nélkül, gyalog egy órányira vagyok a városközponttól. Nem tudok csak úgy felpattanni tanulás közben, hogy most kimegyek akár tanulás közben, akár utána..illetve, fel tudok. De nincsenek ismerős hangok, nem hallom Uramat éjjel hazaérni (vagy épp elmenni, pedig te jó ég, de utáltam, hogy sosem tudtam, hova megy, és mindig hallgatóztam, mikor jön, vagy épp hogy hány ajtó csukódik az autón), nincsenek éjszakákon át tartó beszélgetések, nevetések, nincsenek barátok. Nincs, aki köszön, amikor hazaérek vagy elmegyek, nincs, aki megkérdezi, hogy vagyok, vagy hogy megy a suli, vagy hogy hol voltam. Nincs itt semmi, csak a csend és a magány. Egyedül vagyok. 

Bárki jön, dicséri. Milyen nyugodt környék, milyen jó lehet itt lakni, gyönyörű a ház.
Az ismerősök megkérdezik: na, és megszoktatok már? Szeretitek? Én nem tudok hazudni. Nem tudom azt mondani, hogy igen, de gyűlölöm az értetlen, furcsálló pillantásokat, amikor azt mondom, nem.
Tegnap a taxis, amikor hazahozott (otthonról), csak annyit mondott: sokkal csendesebb vagyok most, mint amikor a másik irányba tartottunk, nem volt jó a csajos este? Olyan szívesen elmondtam volna neki, de egy idegennek azért mégsem, hogy de. több volt mint jó, egy hónap után újra látni az embert, aki a másik felem. De ha nem kukutyinban lakok, akkor ez, hogy egy hónapig nem találkozunk, egyszerűen nem fordult volna elő. És nem mondtam, mert talán hülyének nézett volna, ha azt mondom neki: fizikálisan most hazavisz, de a szívem, az ott van otthon, ahonnan indultunk.

Az otthon nem egy hely, hanem az, hogy olyanok között élünk, akik szeretnek minket.

Az otthon nem csak tégla meg malter, (...) hanem egy érzés is. Az érzés, hogy tartozunk valahová és persze a szereteté, egy jobb jövőé, a reményé.

Az otthon ott van, ahol a számomra fontos emberek élnek, és nem ott, ahol a ház.

Megjelent a fiú, akibe beleszeretett. Tudta, hogy megbízhatatlan, tudta, hogy semmirekellő, csakhogy ilyesmi még nem tántorított el egyetlen lányt sem a fiújától. Nem bizony. A fiatal lányok szeretik a csirkefo­gókat. Mindig is szerették. Beléjük szeretnek és meg van­nak győződve róla, hogy ők majd megváltoztatják. A ked­ves, jóravaló, megbízható férjjelölteknek pedig az én időmben azt válaszolták, hogy testvérként fogják szeretni őket, amivel azok a legkevésbé sem érték be. /Agatha Christie/

4 hónap hosszú idő. Már nem is reméltem, hogy újra fogunk együtt akár egy kis időt is tölteni. De mégis, sikerült. A ma délutánomat Tündérrel töltöttem - legalábbis pár órát belőle. Most érzem, hogy nem is éreztem tisztán, mennyire hiányzott. Az első (és egyetlen?) barátnőm, aki tényleg olyan volt, mint ahogy a mesékben írják: az, akire BÁRMIKOR és BÁRMIBEN számítani lehet. Akinek a vállán sírhatok hajnali 5-kor, buli után, berúgva; és az, akit ezután reggel 9-kor felhívhatok, hogy jöjjön át, mert szükségem van valakire, hogy ápolgassa a lelkemet, amit nem is a fiú, hanem én magam vágtam át. ÉS átjött. És jött, ha esett, ha fújt, ha sütött, ha nem. Ha hívtam, azért, ha nem hívtam, azért jött. és őt hagytam futni 4 hónapig. Szétszakadt a társaság, ő nincs többet ott - én pedig egyre rosszabban érzem magam nélküle. Így hát tegnap megkértem arra, hogy találkozzunk ma. És jött. Itt volt, 4 hónap után is. És bár nem voltunk olyannyira fesztelenek, mint a nyáron, azt érzem, lehetünk még olyanok, mint voltunk.

És nem ő az egyetlen. Körülbelül egy éve volt, hogy utoljára beszéltem Velük. Két lány, akik, bár legjobb barátnőim voltak - sosem írtam még róluk. Nevet most sem fognak kapni. A lényeg, hogy velük is újraéledni látszik a dolog. És még sok mindenki mással.

Főnök.....új év, új szereplő, így illik, nem? Hányszor néztem már, hányszor vágytam már rá. És szingli, 13 hónap után. Bár még kicsit megijeszt, mert mostanában nem ő az első szőke, akit kinéztem magamnak. Csak tartson ki ez a szerencsés időszak még sokáig. Hogy jövő kedden ne mondhassam azt, hogy "boldog négyésfelet nekem". 

Túl sok a JÓ, végre ezt írhatom, nem tudom felsorolni, összeszedni, annyira tavasz van, és annyira jó most minden!

és az egyik legfontosabb majdnem kimaradt: a hirtelen ötletekből születnek a legnagyobb szerelmek. Szia kedves bal/4! Kérlek, kedves kis fülbevalóm a bal fülem porcában, legyünk sokáig jó barátok, olyan fájdalommentesen, mint most.

 És, akinek mindezt köszönhetem, az nem más, mint az ÉDESANYÁM. Sosem fogom tudni meghálálni neki azt, amit tőle kapok. A szeretetet, a biztatást, a hitet, a támaszt...azt hogy van. Mindent. KÖSZÖNÖM

Bárhol is légy... és bármi is álljon mögötted, mindig megvan a lehetőséged, hogy úgy dönts, tudatosan megváltoztatod a gondolkodásmódodat és vele együtt az életedet. Reménytelen helyzet nem létezik.  /Bill Harris/

Valami megint véget ért. Egy nyár, egy kapcsolati lehetőség, egy korszak. (most) Tanultam, megint, rengeteget. Ez jó. Nem szomorít el, hisz hamarosan kezdődnek az új kihívások. Tanév, faktok, edzés, nyelvvizsga, munka, boldogság, és talán majd a szerelem is beköszönt. De ha nem, hát akkor sem lesz baj. Tudom, ki(ke)t szeretnék, de nem fogok sírni, ha nem jön össze.

13 elment, meglepő, nem is sírtam (annyit).

Múlt-at meg kell tanulnom kizárni, lassan talán sikerül.

Orosz offolva, hatalmas csalódás. De nem érek rá most vele foglalkozni.

Sokkal fontosabb dolgom van annál, hogy másoknak megfeleljek - olyanná kell válnom (fizikailag, lelkileg, mentálisan) amilyen lenni szeretnék; MAGAMNAK kell megfelelnem.

Boldog vagyok-se több, se kevesebb. Egyszerűen nem érdemlik meg, hogy összetörjek miattuk.

"Minden reggel kényszerítem magam, hogy keressem a csodákat, és mikor megtalálom, álljak is meg fölöttük egy pillanatra, és legyek boldog. Vagy néha büszke. Meg kell tanulnom büszkének lenni, hiszen enélkül minden csoda kutatása, elérése értelmét vesztené."

Ki kellene írnom magamról....de igazából nincs is mit írnom....csak címszavak, megint. Buli, 13, sírás. Tudja ki vagyok. Néz rám, mosolyog, és a mosolyától elolvadok. Nekem ő volt az utolsó reményem, rajta kívül nincs más, akivel el tudnám képzelni, akivel szeretném, ha lenne valami. ...Dehát már ő sincs! Sőt, sose volt. ~3óra 15 perc. Vajon látlak még??

Felejtsd el a valóságot. Csukd be a szemed. Gondolj arra, mit éreztél, mielőtt először megcsókolt, vagy először hozzád ért. Mielőtt közel kerültetek volna, te már ismerted a mosolyát, tudtad a szeme színét, és hogy mindig isteni illata van. És mikor végre rád nézett, egy hétig is bámultad volna, de semmi sem volt olyan, mint mikor először megérintett. Olyan volt, mintha csak ketten léteznétek, és csak gondolni sem tudtál arra, hogy valaha el kell válnod tőle. (Kínos c. film)

13, én még mindig imádlak.

Mindent elrontottam egyébként. Ha nincs az a csók...akkor nincs semmi, akkor csak szeretem, akkor azért nem tudtam volna levenni tegnap róla a szemem - akkor tegnap nem gondolkoztam volna el azon, hogy szálanként tépem ki a hajam. Azt hittem túl vagyok rajta, hogy nem fog tudni többé bántani...hogy nem fogom többé szeretni, ergo nem fogok többet sírni miatta...és HELLO, vasárnap reggel 10:43 van, és bőgve ülök a laptop előtt, egy olyan fiú miatt, aki...hát, végül is rohadtul nem érdemli meg. De én szeretem, a mosolya, a haja, a szeme, a teste, az illata, a csókja, mindene.......és nem tudom, hogy látom-e még. Esélyes, hogy ebben az életben már nem. De az nem lehet, hogy megint ennyi volt. Pedig ez van. Egy hónap múlva a világ másik felén lesz, és nem látok esélyt arra, hogy ide bármikor is visszajöjjön. És megint úgy lett vége, hogy el sem kezdődött. Megint, megint, megint. 

Nem tudom felfogni, hogy 99%-ig biztos, hogy ma negyed négy körül láttam utoljára. Nem is akarom. Annyival jobb lett volna, ha 13-a lett volna az utolsó! Akkor még gyűlöltem, és rosszul voltam tőle. De hiába mondogattam, hogy nem néz ki jól, hogy nem értem, mi tetszett benne....az éjjel megértettem. Az a mosoly; és nem csak a mosolya. Az egész lénye.

Szeretem.

Hajnalba láttam egy képet facebookon: "A végén minden jó lesz. Ha még nem jó, akkor még nincs vége". Ugyanmár, kérem szépen, ez egy vicc. De szeretném, ha igaz lenne. Akkor tudnám, hogy még dolgunk van egymással. De ez most nem jó, és vége van.....happy end, merre vagy????

Számosszor rajtakaptam magam, hogy (...) nézem, bámulom, csaknem beiszom szememmel, mintha most kellene retinámra égetnem, mindörökre megjegyeznem őt. Most, mielőtt elveszítem. (Vavyan Fable)

 

....én itt leszek. És várni fogok rád. Örökre. Vagy legalábbis, sokáig.

Nem úgy tűnt, nem úgy volt tervezve, hogy szombat este buliban fogok kilyukadni. Még 10-kor sem, pedig akkor indultam el itthonról Tündérrel, sörözni. Aztán fél 1 magasságában megbeszéltük, hogy akkor menjünk,  közben bókoltak is, bár azt, hogy szép a hangom meg szép nagy melleim vannak, még senki nem mondta, de egyszer ezt is hallani kell. Végül odavarázsolódott idegesítő meg két haverja - nem mellesleg idegesítőnek lassan új nevet kell találnom, már nem idegesítő........

Kikötöttünk hát a discoban, a harmadik ember, aki szembejött velem múlt volt mosolygva, aztán utána táncoltunk egymás mellett úgy, hogy a karunk összeért...és rá kellett arra jönnöm, hogy az érzés még messze nem múlt el. De annyira már meg sem viselt. Tény, hogy elolvadtam.

Orosz.....hát, meglátjuk, hogy ebből mi lesz, a hétvégén semmi nem volt, körülbelül 5 perc hiányzott ahhoz, hogy legyen, de azt nem kapta meg. De bejelölt, talán emlékszik, majd meglátjuk.

13......azt hittem rosszabbul vagyok tőle, mármint fájdalmasabb lesz, de nem. Tegnap komolyan elgondolkoztam azon, hogy nekem mi is tetszett benne, miért érdekelt. Nem hiányzott szombaton, most sem hiányzik. Talán nem is volt akkora hazugság, hogy nem érdekel.

Múlt...aki annyira nem is múlt, de nem is jelen. Kell, de nem sírok már rajta, a délelőttöt egy képén való röhögéssel töltöttem. Nem is fogok már rajta sírni. Ha lesz esély, talán megpróbálkozok vele, de ha nem akkor sem lesz baj.

"Ha az ember benn áll egy völgyben, akkor a völgyet nem tudja felülről látni, de ha elindul, akkor felfelé haladva már más a rálátása arra a völgyre, amit elhagyott. Nem mást lát, csak másként lát. Olyat is meglát, amit a völgyből nem vehetett észre. A kaptatón felfelé már fontosabbnak látszik a csúcs, az ég, ami nem azt jelenti, hogy az ember cserbenhagyná a völgyet, hanem csupán azt, hogy jelentősen kitágul számára a látóhatár. "  Jókai Anna

 "...És lehet, hogy most kiszakad a szíved a helyéről, de tudod csak most kell átvészelned. Csak ma. Csak holnap. Csak azután. Idővel elfelejted. Idővel jobb lesz, és majd eljön a nap, amikor megérted, hogy miért nem a nem. Hogy jobbat érdemeltél tőle, de nem hittél benne, mert akkor úgy gondoltad ő a legjobb. De tudod az élet mindig mindent jobban tud. És ha egyszer majd visszahozza a múltad, bizony megmutatja, hogy ő tényleg jól döntött és irányította a szálakat, te meg döbbenten bámulhatsz magad elé, mert tényleg.. ha akkor mosolygott volna így rád, te lettél volna a legboldogabb a világon, de ma már nem elég. Változunk, és felejtünk. Amibe ma belehalsz, holnap már nem fáj." Oravecz Nóra

"...Kívánom a közelségedet, és szeretnék minél közelebb kerülni hozzád. Az előbb néztelek, majd megérintettelek és rémülten éreztem, mennyire vágyom rád. Vavyan Fable

 

Még egy mosoly, ami felkavar, még egy érzés, amiről már rég azt hitted, hogy nem létezik, hogy senki sem tudja kihozni belőled, de neki sikerül. Aztán meg van, hogy csak jön és megy. Mosolyog, és eltűnik, megölel és ennyi, te meg ott maradsz már megint egyedül, kiábrándultan a hitből, hogy egyszer majd marad, hogy egyszer majd tovább tart. Oravecz Nóra

Minden kérdésére választ kapott, minden félelme lecsillapult, minden kétsége megszűnt. Amit ekkor érzett, nem egyszerű szenvedély volt, hanem horzsoló gyengédség, és olyan erős szerelem, hogy belül beleremegett. Hazatért. Ide tartozott, és végre idetalált. Vele... otthon volt. Lisa Jane Smith

most már tényleg be kell ezt fejeznem.