Nehéz ügy volt mindig is, amiben itthon éltem. Gyakorlatilag én voltam, és vagyok a "háziasszony", 10 éves korom óta - no, nem mintha az édesanyámmal bármi történt volna, egyszerűen csak sosem volt kedve ellátni a feladatait, a segítségem  pedig csakhamar kötelességé vált. De nem bántam. Azt gondoltam, mindig is, ha látják, hogy érett, komoly felnőttként becsületesen ellátom a "dolgom", majd más lesz. Hogy majd úgy is fognak kezelni, mint egy felnőttet. Ez be is vált: nem jártak a nyakamra, nem mondták meg, mikor mit, meddig, és hogyan csinálhatom, ha elmentem bulizni, sosem mondták meg, meddig maradhatok, nem kérték számon, hol, kivel mit csináltam, mennyit költöttem ésatöbbi - nem mintha bármit is csináltam volna. Kitűnő voltam az iskolában, vezettem a háztartást, és akkor sem csináltam "rosszat", ha néhanapján egy buliban kicsit jobban szétcsaptam magam. Maximális volt a bizalom, anyával mindig, mindent megosztottunk egymással-körülbelül a tizennyolcadik szülinapomig. Akkor valami kattant nála, hogy "hé, felnőtt a gyerek", és minden változott. Nem érdemeltem meg, nem adtam rá okot, hogy csökkenjen a bizalma, és szoruljon a póráz, de ez történt.

Decemberben szerelmes lettem. Ez pedig végképp tönkretett mindent. Hiába akartam továbbra is elmesélni mindent anyának, ő csak a rosszat látta Benne, holott nem is ismerte sosem -még abból sem, amit mondtam neki-, merthogy végül nem beszéltem neki Róla. Vágytam rá, hogy a randiról hazaérve anyukámnak, a legjobb barátnőmnek meséljem el mit mondott, hogyan nézett rám, mit éreztem és gondoltam....de inkább a szobámba zárkózva felhívtam Jótündérkeresztanyámat-aki aztán többekkel karöltve figyelmeztette anyát, nem is egyszer, hogy ne bántson, ne lökjön el magától, és a leginkább: ne úgy kezeljen, mint egy hatévest. Ekkorra ugyanis itt tartottunk. A kötelességeim, a tőlem várt az volt, amit az ember egy felnőttől elvár - de a velem szemben tanúsított viselkedés tekintetében inkább egy taknyos, buta, semmirekellő gyereknek éreztem magam.  És hiába lett vége a szerelemnek (mármint, az Ő oldaláról...én még mindig nem vagyok túl rajta), ez nem változott. Csináltam a dolgomat-készültem az érettségire, hazajöttem, kitakarítottam, bevásároltam, játszottam a testvéreimmel, tanultam, éjjelenként pedig Jótündérkeresztanyámmal beszéltem, és órákat sírtam. (Nem túlzás, akkoriban ezek a telefonálások tartottak életben, és bizony, ma is sokszor ő ad erőt ahhoz, hogy felkeljek.)  Aztán egyszercsak azt vettem észre, hogy hosszú hónapok után, már nem minden éjjel sírok, néha őszintén mosolygok-és menekülök itthonról. 

Tisztázni kell, sosem bántak velem rosszul. Nem ütöttek meg, kaptam enni, inni, ruhákat, pénzt, támogatást, szóval tényleg mindenem megvolt, és megvan, és amíg apukámon múlik, meg is lesz.  Anya az, aki részéről a szeretetet, féltést, és egyéb "nagy" szavakat látszatként élem meg. Néha teljesen biztos vagyok benne, hogy ez az egész színjáték.

Két hónapja elköltöztem. Azóta ez a kettős mérce rosszabb, anyával a kapcsolatunk jobb lett. Vasárnaptól csütörtökig ugyanis élhetem a saját kis életemet: egyetemre járok, és magam ura vagyok.FELNŐTT. A hét fennmaradó részében pedig....nehéz visszatalálni az itthoni énemhez. Nagy a kontraszt, én pedig egyre nehezebben viselem el. Húzza a száját, ha el akarok menni a barátaimmal szórakozni, hisztizik, de érvnek, hogy miért ne menjek, nem tud semmit felhozni, csak azt, hogy "nem örülne neki".  De ezt tudja addig ismételgetni, amíg eléri, hogy ma este itthon üljek, és sírjak, ahelyett, hogy kimozdulnék. 

Kaptam egy plüss unikornist tőle- de amikor látta, hogy örülök neki, leszólt, hogy viselkedjek már úgy, mint egy felnőtt. 

Én úgy viselkedem - de nehéz felnőttnek lenni, amikor úgy bánnak veled, mint egy hülye kiskölyökkel.

Tuuudtam, hogy nem szabadna készülnöm arra, hogy a hétvégén jön bulizni, és majd kezdhetek vele valamit, mert részegen nem erőssége a hűség. Természetesen, nem hogy részeg nem lesz, bulizni sem jön. Ilyen az én szerencsém. De nem fogok sírni, nem fogok sírni, nem fogok sírni, NEM fogok sírni. Jó buli lesz ez nélküle is. 

Mert az erős nők nem sírnak, hanem vodkázni mennek. És mi erős nők vagyunk...VODKALOVE. 

 közelebb a 4,5-höz, mint a 4-hez

Valami megint véget ért. Egy nyár, egy kapcsolati lehetőség, egy korszak. (most) Tanultam, megint, rengeteget. Ez jó. Nem szomorít el, hisz hamarosan kezdődnek az új kihívások. Tanév, faktok, edzés, nyelvvizsga, munka, boldogság, és talán majd a szerelem is beköszönt. De ha nem, hát akkor sem lesz baj. Tudom, ki(ke)t szeretnék, de nem fogok sírni, ha nem jön össze.

13 elment, meglepő, nem is sírtam (annyit).

Múlt-at meg kell tanulnom kizárni, lassan talán sikerül.

Orosz offolva, hatalmas csalódás. De nem érek rá most vele foglalkozni.

Sokkal fontosabb dolgom van annál, hogy másoknak megfeleljek - olyanná kell válnom (fizikailag, lelkileg, mentálisan) amilyen lenni szeretnék; MAGAMNAK kell megfelelnem.

Boldog vagyok-se több, se kevesebb. Egyszerűen nem érdemlik meg, hogy összetörjek miattuk.

"Minden reggel kényszerítem magam, hogy keressem a csodákat, és mikor megtalálom, álljak is meg fölöttük egy pillanatra, és legyek boldog. Vagy néha büszke. Meg kell tanulnom büszkének lenni, hiszen enélkül minden csoda kutatása, elérése értelmét vesztené."

13, hogy is mondjam, (mióta van) olyan volt nekem, mint egy utolsó lehetőség. Igazából ő volt a reményem- a boldogságra, a szerelemre. Az utolsó reményem.

De mi van akkor, ha az utolsó reményed egy paraszt?!

Nem tűnt annak. Nem tűnt ilyennek...nem tűnt olyannak, amilyen. Persze Tündér mondta, hogy pofátlan, de részben nem hittem neki, részben ez túllépi a pofátlanságot, nem is kicsit.

És, hogy mi történt? Hát, nézzük szépen sorjában az elmúlt 24 órát:

Szombat reggel, instagram, haverom képe, ma party lesz, szülinapoznak, esélyes, hogy 13 is itt lesz.

Szombat este fél8 körül kiderül, 13 tényleg jön ma

Szombat este, 9, Tündérrel sétálunk alapozni, 13 megy házibuliba, látjuk

Szombat este, fél 12, megjön 13, én a józansághoz már nem vagyok túl közel

Szombat este, 12, indulás partyzni lányokkal. A disco felé Tündér beavatja Szöszit (osztyálytársnőm, mostmár lehet, barát is??!) a 13-sztorimba, ennek kezdetben nem túlságosan örültem, de nincs mit tenni. Bízok Tündérben, ő bízik Szösziben, nem lesz baj.

Vasárnap, kb 1 körül kimegyünk cigizni, 13 is ott van, Tündér hülyéskedik vele, Szöszi elejt pár furcsa mondatot, átfut az agyamon az, hogy fogalmam sincs, kinek higyjek. Mindenki mindenkiről mindent mond, de kinek van igaza???? Ezt sosem fogom megtudni.

Vasárnap, még mindig kb 1 óra, még mindig kint vagyunk, odakeveredek 13 mellé, és igen!, végre...Tündér bemutat minket egymásnak, madarat lehetne velem fogatni. Bemennek a kisterembe, nem sokkal később Szöszivel megyünk mi is. 13 háttal áll nekem, de megfordul, és RÁM mosolyog. Visszagondolva, csoda, hogy nem úgy kellett felmosnia Szöszinek.

Rohangálunk fel-le, aztán egyszercsak bekeveredünk Szöszivel megint a kisterembe....Szöszinek addigra már szereintem elege lett magatehetetlen olvadozásomból, szóval (bár időt nem tudok) elkezdtünk táncolni, aztán egyszercsak...13131313131313131313131313131313.

Hatalmas boldogságom azonban nem tartott sokáig. Megyünk ki, 13+kk, eléggé egymásba vannak merülve. Próbálok nem összetörni, akkor és ott Szöszi jobban kiakadt mint én, komolyan azt hittem, hogy minimum felpofozza......Összetört minden. Most tényleg vége, vége mindennek, én soha többet ebben a rohadt városban egy hímre sem nézek rá.

....és az a legrosszabb, hogy képtelen vagyok sírni, pedig érzem, hogy kellene. De ahányszor megjelenik a gombóc a torkomban, vagy lecsukom a szemem, érzem az illatát, előjönnek  az érzések, a szeme, az arca, minden.

Össze kell kaparnom magam. Felkészülök az általam elképzelhető legrosszabbra, -ami azért általában 3-szor rosszabb a tényleges legrosszabb eshetőségnél- így talán a holnapot túlélem. Ma belemerülök a földrajz és a töri rejtelmeibe, este meg jól kisírom magam lelkisegélynek. A héten meg újra elkezdek edzeni, és akkor talán sikerül kimásznom ebből a gödörből is.