Nehéz ügy volt mindig is, amiben itthon éltem. Gyakorlatilag én voltam, és vagyok a "háziasszony", 10 éves korom óta - no, nem mintha az édesanyámmal bármi történt volna, egyszerűen csak sosem volt kedve ellátni a feladatait, a segítségem pedig csakhamar kötelességé vált. De nem bántam. Azt gondoltam, mindig is, ha látják, hogy érett, komoly felnőttként becsületesen ellátom a "dolgom", majd más lesz. Hogy majd úgy is fognak kezelni, mint egy felnőttet. Ez be is vált: nem jártak a nyakamra, nem mondták meg, mikor mit, meddig, és hogyan csinálhatom, ha elmentem bulizni, sosem mondták meg, meddig maradhatok, nem kérték számon, hol, kivel mit csináltam, mennyit költöttem ésatöbbi - nem mintha bármit is csináltam volna. Kitűnő voltam az iskolában, vezettem a háztartást, és akkor sem csináltam "rosszat", ha néhanapján egy buliban kicsit jobban szétcsaptam magam. Maximális volt a bizalom, anyával mindig, mindent megosztottunk egymással-körülbelül a tizennyolcadik szülinapomig. Akkor valami kattant nála, hogy "hé, felnőtt a gyerek", és minden változott. Nem érdemeltem meg, nem adtam rá okot, hogy csökkenjen a bizalma, és szoruljon a póráz, de ez történt.
Decemberben szerelmes lettem. Ez pedig végképp tönkretett mindent. Hiába akartam továbbra is elmesélni mindent anyának, ő csak a rosszat látta Benne, holott nem is ismerte sosem -még abból sem, amit mondtam neki-, merthogy végül nem beszéltem neki Róla. Vágytam rá, hogy a randiról hazaérve anyukámnak, a legjobb barátnőmnek meséljem el mit mondott, hogyan nézett rám, mit éreztem és gondoltam....de inkább a szobámba zárkózva felhívtam Jótündérkeresztanyámat-aki aztán többekkel karöltve figyelmeztette anyát, nem is egyszer, hogy ne bántson, ne lökjön el magától, és a leginkább: ne úgy kezeljen, mint egy hatévest. Ekkorra ugyanis itt tartottunk. A kötelességeim, a tőlem várt az volt, amit az ember egy felnőttől elvár - de a velem szemben tanúsított viselkedés tekintetében inkább egy taknyos, buta, semmirekellő gyereknek éreztem magam. És hiába lett vége a szerelemnek (mármint, az Ő oldaláról...én még mindig nem vagyok túl rajta), ez nem változott. Csináltam a dolgomat-készültem az érettségire, hazajöttem, kitakarítottam, bevásároltam, játszottam a testvéreimmel, tanultam, éjjelenként pedig Jótündérkeresztanyámmal beszéltem, és órákat sírtam. (Nem túlzás, akkoriban ezek a telefonálások tartottak életben, és bizony, ma is sokszor ő ad erőt ahhoz, hogy felkeljek.) Aztán egyszercsak azt vettem észre, hogy hosszú hónapok után, már nem minden éjjel sírok, néha őszintén mosolygok-és menekülök itthonról.
Tisztázni kell, sosem bántak velem rosszul. Nem ütöttek meg, kaptam enni, inni, ruhákat, pénzt, támogatást, szóval tényleg mindenem megvolt, és megvan, és amíg apukámon múlik, meg is lesz. Anya az, aki részéről a szeretetet, féltést, és egyéb "nagy" szavakat látszatként élem meg. Néha teljesen biztos vagyok benne, hogy ez az egész színjáték.
Két hónapja elköltöztem. Azóta ez a kettős mérce rosszabb, anyával a kapcsolatunk jobb lett. Vasárnaptól csütörtökig ugyanis élhetem a saját kis életemet: egyetemre járok, és magam ura vagyok.FELNŐTT. A hét fennmaradó részében pedig....nehéz visszatalálni az itthoni énemhez. Nagy a kontraszt, én pedig egyre nehezebben viselem el. Húzza a száját, ha el akarok menni a barátaimmal szórakozni, hisztizik, de érvnek, hogy miért ne menjek, nem tud semmit felhozni, csak azt, hogy "nem örülne neki". De ezt tudja addig ismételgetni, amíg eléri, hogy ma este itthon üljek, és sírjak, ahelyett, hogy kimozdulnék.
Kaptam egy plüss unikornist tőle- de amikor látta, hogy örülök neki, leszólt, hogy viselkedjek már úgy, mint egy felnőtt.
Én úgy viselkedem - de nehéz felnőttnek lenni, amikor úgy bánnak veled, mint egy hülye kiskölyökkel.