Talán nem is ez a legjobb cím egy olyan bejegyzésnek, amit sírás előz meg, és az is követ....sőt, aközben keletkezett. Egy olyan bejegyzésnek, ami írása közben még magam sem tudom: most köszöntöm őt, hogy hazajött, vagy elköszönök egy embertől, aki négy évig meghatározó volt. Vagy csak azért írok, hogy felszabaduljak? 

Hogy ma, vagy holnap, amikor utoljára találkozom VELE. Sok jó tanárom volt már az évek során, sőt, sok kiváló tanárom. Most is van belőlük, nem is egy. Maradni is fog. De Ő elmegy, és hiányozni fog. Nem a tantárgy a lényeg; nem is az, hogy ki fog akkor az utolsó középiskolai évemben történelmet tanítani nekem. Vagy legalábbis, hogy ki lesz az, aki heti 3-4 órában bejön, és a múltról beszél. Tisztázzuk, szeretem a történelmet. Régóta. Gyermekkoromban, szinte csak azért vártam az iskolát. Alsóban alig vártam, hogy ötödikes legyek, mert akkor kezdődnek majd a történelemórák.  Még akkor sem rettentem el, amikor az első történelemórára bejött az iskola legszigorúbb tanára. Kicsit féltünk, hogy mikor fog minket megenni. Aztán a harmadik óra után odahívott magához, hogy lenne-e kedvem elmenni egy versenyre? Látja, hogy szorgalmas vagyok, és érdekel a történelem. Így történt hát az, hogy onnantól kezdve, minden héten összeült a kis csapat, és együtt dolgozunk. És a kőszívű tanárnéniről kiderült, hogy nem is eszik gyerekeket. Ő volt az első nagybetűs TANÁRom, az egyetlen, akinek hatodik év végén azt mondtam, hiányozni fog. Akkor másik iskolába kerültem, előkerült a gimnáziumi tananyag, és egy tanár, aki annyira hangsúlyozta, hogy az életre nevel minket, hogy az óráját általában 60%-ban valamilyen holt nyelven tartotta. Jobb esetben csak egyen, rosszabban kettő-három ókori nyelv is előfordult az óráján. Tanultam továbbra is, szorgalmasan, bár egyre kelletlenebbül. Nem tudtam, és a mai napig nem tudom, miért volt szükségem 13 évesen arra, hogy "éli, éli, lamma sabactani"-t tanuljak, mindenesetre a történelem iránti feltétlen rajongásomat 10 hónap alatt sikerült kiirtani belőlem- és nem csak belőlem, hanem az osztályom 99,99 százalékából. Azután, nyolcadikban, új tanárt kaptunk. Egy fiatal, friss diplomás tanárnőt. Körülbelül 10 perc kellett neki ahhoz, hogy megtalálja a közös hangot velünk, aztán lefektette a szabályait. A második órán már tanulunk. 45 perc alatt felépítette azt az osztály nagy részében, amit az elődje 10 hónapon keresztül lerombolt. És ahogy nőttünk, úgy került hozzánk egyre közelebb...igazi TANÁR lett, ő is. Tudta, mikor van szükségünk arra, hogy a történelemnél fontosabb dolgokról beszéljen velünk (nem, nem azt mondom, hogy a történelem nem fontos. imádom.) De Ő tudta....érezte, mikor van osztályszinten szükségünk egy kis beszélgetésre. Vagy arra, hogy egy beszóláson 10 percig nevessünk, az óra, és a francia forradalom közepén. És minden alkalommal nevetett velünk Ő is. Persze, csak ha olyan volt a poén, hogy azon, mint tanár, nevethetett. Amikor tanárként nem nevetett, akkor emberként szórakozott rajtunk, igaz, ha túlfeszítettük a húrt (ez is megtörtént, nem is egyszer) haragudott. De mindig értünk, és sosem ellenünk. Ha esetleg kritika érte az osztályt, ő volt az osztályfőnök után az első, aki felszólalt értünk. Aki a hátát tartotta, és harcolt azért, hogy a legjobbat kapjuk helyette. Amikor néhány hónapja elmondta, babát vár - egyszerre sírtunk, és nevettünk, és ő is sírt, és nevetett velünk, mint annyiszor az elmúlt négy évben. Köszönöm....köszönök neked mindent! Hiányozni fogsz.

 Tisztelettel gondolunk vissza nagyszerű tanárainkra, de hálát azok iránt érzünk, akik megérintették a lelkünket. /Carl Gustav Jung/

"Régi szerelmek, elmúlt, vagy csak elfeledettnek hitt érzések, most egytől-egyig előbukkannak a múlt homályából." (Zsozirisz jósda, november havi mérleg horoszkóp)

Nem csak ez az egy mondat ütött nagyon szíven, hanem az egész napi-heti-havi, megint 100%-ban rólam szól.

Hiányzik 13. Persze, hazajön május-júniusban. De akkor sem lesz az enyém!

És múlt is elmegy, és fogalmam sincs mi lesz velem.Én nem akarom elveszíteni!

Még nem volt az enyém, még nem mehet el, nem veszíthetem el....nekem 4 éve ő minden, a nagybetűs MINDEN. Az életem, a célom, a reményem, a vágyam, a támaszom, a biztos pontom, az örömöm, a kitartásom, a sebeim, a kilátástalanságom, a csalódásom, a reménytelenségem, a bizonytalanságom, a fájdalmam, a könnyeim, a mosolyaim, az erőm, és a gyengeségem. Senkitől nem kaptam még akkora pofonokat mint tőle,és senki nem taszított messzebb magától, mégis senki nem okozott annyi örömöt és szép pillanatot, mint ő.Senkihez nem ragaszkodtam még annyira mint hozzá, pedig senki nem volt tőlem messzebb nála. Senki nem rombolt le úgy, mint ő; de nem is adott energiát a felálláshoz annyit, mint amennyit tőlem kaptam - pedig nem adott. Soha semmit nem kaptam tőle, soha nem volt mellettem, mégis azt érzem, a lénye nélkül nem tudok élni.

Még nem mehet el, még nem lehet vége. Nem hagyhatsz itt! - legszívesebben ezt üvölteném neki. Nem veszíthetem el.

Szörnyű érzés, bent csücsülni egy teremben, és hallgatni, ahogy arról beszélünk, hogy elmegy. Nem csak ő. Nem csak ő számít a 105 közül. Hisz ott vannak Tündérkéék, a lányok is, sőt orosz is. Mégis, a többi 104 nem számít. Csak ő, 105=1. -105 = az életemmel. Nem akarok belegondolni, de kényszerítenek rá minden nap! És közeleg a nap....amikor már csak fél évem lesz, sőt dehogy fél év. 4 hónap....4 gyönyörű szenvedéssel teli hónap. Aztán az üresség. Nem nyugtat az, hogy lesz más, hogy jön haza 13, csak ő kell.

Még nem hiszem, hogy ne lehetett volna
élni: - lehetetlent ostromolva,
hát próbálom önvesztő szerelemben
mi együtt - nem lett volna lehetetlen.

gyűlöllek, szeretlek. szeretlek,gyűlöllek. egyszerre. hát mi ez, ha nem (ön)gyilkos ambivalencia?

Valami megint véget ért. Egy nyár, egy kapcsolati lehetőség, egy korszak. (most) Tanultam, megint, rengeteget. Ez jó. Nem szomorít el, hisz hamarosan kezdődnek az új kihívások. Tanév, faktok, edzés, nyelvvizsga, munka, boldogság, és talán majd a szerelem is beköszönt. De ha nem, hát akkor sem lesz baj. Tudom, ki(ke)t szeretnék, de nem fogok sírni, ha nem jön össze.

13 elment, meglepő, nem is sírtam (annyit).

Múlt-at meg kell tanulnom kizárni, lassan talán sikerül.

Orosz offolva, hatalmas csalódás. De nem érek rá most vele foglalkozni.

Sokkal fontosabb dolgom van annál, hogy másoknak megfeleljek - olyanná kell válnom (fizikailag, lelkileg, mentálisan) amilyen lenni szeretnék; MAGAMNAK kell megfelelnem.

Boldog vagyok-se több, se kevesebb. Egyszerűen nem érdemlik meg, hogy összetörjek miattuk.

"Minden reggel kényszerítem magam, hogy keressem a csodákat, és mikor megtalálom, álljak is meg fölöttük egy pillanatra, és legyek boldog. Vagy néha büszke. Meg kell tanulnom büszkének lenni, hiszen enélkül minden csoda kutatása, elérése értelmét vesztené."

Ki kellene írnom magamról....de igazából nincs is mit írnom....csak címszavak, megint. Buli, 13, sírás. Tudja ki vagyok. Néz rám, mosolyog, és a mosolyától elolvadok. Nekem ő volt az utolsó reményem, rajta kívül nincs más, akivel el tudnám képzelni, akivel szeretném, ha lenne valami. ...Dehát már ő sincs! Sőt, sose volt. ~3óra 15 perc. Vajon látlak még??

Felejtsd el a valóságot. Csukd be a szemed. Gondolj arra, mit éreztél, mielőtt először megcsókolt, vagy először hozzád ért. Mielőtt közel kerültetek volna, te már ismerted a mosolyát, tudtad a szeme színét, és hogy mindig isteni illata van. És mikor végre rád nézett, egy hétig is bámultad volna, de semmi sem volt olyan, mint mikor először megérintett. Olyan volt, mintha csak ketten léteznétek, és csak gondolni sem tudtál arra, hogy valaha el kell válnod tőle. (Kínos c. film)

13, én még mindig imádlak.

Mindent elrontottam egyébként. Ha nincs az a csók...akkor nincs semmi, akkor csak szeretem, akkor azért nem tudtam volna levenni tegnap róla a szemem - akkor tegnap nem gondolkoztam volna el azon, hogy szálanként tépem ki a hajam. Azt hittem túl vagyok rajta, hogy nem fog tudni többé bántani...hogy nem fogom többé szeretni, ergo nem fogok többet sírni miatta...és HELLO, vasárnap reggel 10:43 van, és bőgve ülök a laptop előtt, egy olyan fiú miatt, aki...hát, végül is rohadtul nem érdemli meg. De én szeretem, a mosolya, a haja, a szeme, a teste, az illata, a csókja, mindene.......és nem tudom, hogy látom-e még. Esélyes, hogy ebben az életben már nem. De az nem lehet, hogy megint ennyi volt. Pedig ez van. Egy hónap múlva a világ másik felén lesz, és nem látok esélyt arra, hogy ide bármikor is visszajöjjön. És megint úgy lett vége, hogy el sem kezdődött. Megint, megint, megint. 

Nem tudom felfogni, hogy 99%-ig biztos, hogy ma negyed négy körül láttam utoljára. Nem is akarom. Annyival jobb lett volna, ha 13-a lett volna az utolsó! Akkor még gyűlöltem, és rosszul voltam tőle. De hiába mondogattam, hogy nem néz ki jól, hogy nem értem, mi tetszett benne....az éjjel megértettem. Az a mosoly; és nem csak a mosolya. Az egész lénye.

Szeretem.

Hajnalba láttam egy képet facebookon: "A végén minden jó lesz. Ha még nem jó, akkor még nincs vége". Ugyanmár, kérem szépen, ez egy vicc. De szeretném, ha igaz lenne. Akkor tudnám, hogy még dolgunk van egymással. De ez most nem jó, és vége van.....happy end, merre vagy????

Számosszor rajtakaptam magam, hogy (...) nézem, bámulom, csaknem beiszom szememmel, mintha most kellene retinámra égetnem, mindörökre megjegyeznem őt. Most, mielőtt elveszítem. (Vavyan Fable)

 

....én itt leszek. És várni fogok rád. Örökre. Vagy legalábbis, sokáig.

1 hét iskola.aztán elmennek.

10 hét szünet.

aztán visszajönnek. Mindenki, kivéve Őt. Vége lesz. Vége van. Most kezdődött. Sosem kezdődne. Nem menne. Szeretem.

Ha az elválás ilyen kín, jobb lett volna, ha sohasem találkozunk.