Van egy új fiú....hagyjuk. Én reménykedem, de neki nem kellek, elfogadom, nincs mit tenni, a közös társaságot nem fogom otthagyni miatta. Keményebb vagyok ennél.

Azt hiszem, ismerem a férfiakat, hiszen Ő, KR sok mindent tanított nekem rövidke románcunk alatt.
Azután jön Ő, a kiskatona, és én semmit nem értek.
Közös baráti társaság, sok fiú-kevés lány arányban, bár ez nem is számít, velem egyedül távolságtartó. Idővel oldódik, piszkálgat, bár néha fáj, igyekszem nem felvenni, nem túlhajtani magamban a gondolatot, hogy tetszik. Aztán jön egy buli, egy félrehívás, és egy megjegyzés a barátnőktől: "bocsi, ha megzavartunk valamit, nagyon vibrált a levegő". Puszit kapok tőle. 180°, megint piszkál, fáj, nagyon. De aztán egy ideig nem látjuk egymást, és jön az elhatározásom: nemes egyszerűséggel nem fogok foglalkozni vele. De ahogy elkezdődik az egyetem, és hétfő reggel várunk az előadásra, simogatja a hajam, folyamatosan hozzám beszél, nem hagyja, hogy ne foglalkozzak vele. Mellém ül, önszántából, pedig lenne máshol hely. Meglepődtem, nem tudom hova tenni, végignevetjük a két órát, barátnőm kacsintva megjegyzi, hogy milyen jól elvagyunk. Igen, érzem, csak nem értem. Mi ez a hirtelen nyitás? Tényleg el kellene hinnem, hogy akar valamit? Este beülünk páran valahova - mióta ismerem őket, először fordul elő, hogy csak a srác miatt megyek. Csakhogy időközben jött a páli fordulat.Nevetünk egy kicsit közösen, néha odaszúr nekem, kitartóan mosolygok, de idővel elhal a beszélgetés, és tesz a fejemre, elvan mindenkivel, hozzám sem szól. Már nem mosolygok, Messengeren írom a Nővéremnek, nem értem. Pedig én mindent tudok a pasikról, ugye KR?  Szomorú vagyok, nagyon, de próbálom nem mutatni.
Az este katasztrofálisan végződne, de jön egy beszélgetés. A szerelemről, a kapcsolatokról, az Ő szemszögéből.Miközben hallgatom, nem csak az jár a fejemben, hogy te jó ég, mi nem ugyanarról a bolygóról származunk. KR jár a fejemben, mint mostanában oly sokszor.

Hajnali 4 óra, fekszem az ágyban és kattogok azon, amit mondott. És egyszercsak ráébredek. 

Nekem NEM KR az igazi, a nagy ő! Igen, beleszerettem- abba, amit mutatott, abba, amit ÉN akartam látni. nem volt ez más, mint egy illúzió, én meg lelkesen szenvedek miatta másfél éve, és vagyok képtelen normális kapcsolat kialakítására. Igen, ezt az ő nyakába varrom....
Mindig, mindenkinek azt mondtam, sokat tanultam tőle. De ezzel csak magamat nyugtattam! Mert mi is történt? Bezárkóztam, poénra vettem mindent, és mindenkit. De miközben azon agyalok, amit néhány órája hallottam, rájövök: ha nem teszem bele magam egy dologba én is, abból sok minden nem fog kisülni.
Nem, ezzel most nem akarom mondani, gondolni, vagy sugallni, hogy nekem kiskatona az igazi - egyszerűen csak kaptam tőle egy méretes lelki fröccsöt, meg két nagy pofont. Ha más nem is lesz, emiatt már megérte.
Mindig azt mondtam, ismerem a pasikat. Az összeset. Tudom, melyik mit akar, megtanultam KR-től. De nem számoltam vele, hogy vannak másmilyen férfiak. Mert mi van a normális fiúkkal? Azokkal, akikért talán megérné küzdeni és sírni, akiknek érzelem kell, már az elején, nem flegma beszólogatás. Igen, azokra a fiúkra gondolok, akikről eddig azt mondtam, nem akarom, hogy kelljek nekik, ők túl jófiúk nekem. És most itt van kiskatona, és nagy esély van arra, hogy ő is ilyen. Lehet, hogy egy kicsit mennem kellene utána, de nem tudom, mit csináljak!? A "normális srác" számomra egy ismeretlen állatfaj, nem tudom kezelni, gondozni!
Ennek ellenére, nekem kiskatona kell. Meg akarom kapni. Ez lenne az "oroszlán beleszeret a bárányba" esete? Hogy én,- aki azt vallja, nem hisz a szerelemben, én, aki azt mondom, olyan faszi kell, aki egy pillanat alatt átvág, és sírhatok- találok egy tisztességes srácot? Egy olyat, aki hisz a szerelemben, aki azt mondja, ha szerelmes, a másikért feladja önmagát? Aki azt mondja, a szerelem olyan, mint egy otthon...Azt hiszem, ízig-vérig romantikus.
Vajon, ha úgy alakulna, tudnék én is hinni ebben az egészben? Képes lenne kiolvasztani a szívem?
Szeretném elhinni, hogy működne. Szeretném, ha ő is szeretné. 
Nem örülnék, ha azután, hogy elkezdett felolvasztani, félbehagyná a dolgokat.

Fogok én még sírni utána.

A napokban egyre többet gondolkozom azon, mennyi minden változott meg bennem/rajtam/körülöttem az elmúlt egy évben. A mennyiség pedig ijesztő. Vagy inkább furcsa, mert mindig hangsúlyozom, hogy van ami nem változik. Pedig, ha jobban belegondolok, ez nem igaz. 

Persze, ahhoz, hogy fejlődjünk, vagy legalábbis történjen valami, változnia kell valaminek, ez a világ rendje. Egyszerűen csak furcsa elgondolkozni, és rájönni, mennyi minden más már, mint pár napja - hónapja - éve.. Például, elolvasni a bemutatkozást, és rájönni, hogy már a fele sem igaz... Mert az, hogy 17, meg nő, meg lókutyamacska, az még csak-csak, na de sport, meg boldogság, megatöbbi... Hát hol van már az az idő, amikor még party, meg pozitívpróbálmindiglenni voltam?! Nem is olyan régen...frászt! Egy éve. Ami, így kimondva, nem is olyan sok, legalábbis, nem mindig érzékelem a súlyát. Aztán belegondolok, mennyi minden is történt? 13 elment és hazajött - persze! mennyire is jellemző, hogy vele kezdem, nem ám azzal, hogy ja, végigcsináltam egy újabb tanévet, kitűnő lettem, amire büszke vagyok, bármennyit is olvasok arról, hogy egy kitűnő nem feltétlenül dolgozik többet, mint a kettes; na jó, én tényleg nem, sőőt.., de kérem, akkor ne a jegyeim alapján vegyenek fel az egyetemre! van  két 90% -os érettségim, tanulok főzni, meg a többi... De, talán mégiscsak megbocsátható, hogy vele kezdem...Ő még "megvan" nekem.

Annyi embert veszítettem el ugyanis az elmúlt egy évben, amennyit még talán összesen sem sikerült, egész életemben. Mert aki tavaly jött, az idén ment. Hibás vagyok benne, persze, kib*szottul hisztis vagyok, többek között ezt is megmondta Tündér, aki időközben "felnőtt", már "máshogy osztja be az idejét", és persze én csak egy kisgyerek vagyok, szóval, úgy három hete nem kommunikál velem, mert ő már nagylány. Volt egy Szöszim is...igaz, ő egészen áprilisig, bár Tündérrel utálták egymást, de Szöszi volt, amikor Tündér nem. Aztán áprilisban fordult a kocka, Tündér volt, és Szöszi nem, most meg egyik sincs - nem mellesleg Szöszi egy igen irritáló szőke miatt. Mindegy, neki ő kell, és nem én, hiába fúrja a kapcsolatát, hiába szidja néha napokig, ő a jó, és én a rossz. Nekem meg azért hiányzol, Szöszi!
Szóval, tavaly(nyáron) volt egy banda, mára semmi nincs belőle. 

Volt az úgy, hogy lejártam heti háromszor az edzőterembe, és vallottam, hogy én, világ lustája megtalálta a sportot, ami tetszik neki. Ja, volt az úgy. Csak aztán semmi nem lett belőle, a sok betegség miatt hamar elröppentek a megváltott bérletek, meg az azokra szánt tízezresek (de mára legalább már nem köhögök).
Szóval, volt az úgyis, hogy edzettem, és szerettem, és van az úgy, hogy dagi vagyok, és bármennyire szeretném, nem visz le az Isten se a terembe.

Volt az úgy is, hogy minden hétvégén bulizni jártam, főként Szöszivel. Tény, hogy sokszor rossz volt, és a végére megutáltam, de legalább volt társasági életem, kimozdultam - és ha máskor nem is, de hétvégén legalább jól akartam kinézni. Aztán Tündér mellett elkoptak mellőlem a hajnalig tartó diszkózások, és maradtak a 10-kor egy fröccs után hazaérős szombatok. Nem is vágytam rá...most meg, hiába szeretnék, nincs kivel.
Szóval, volt egy időszak, amikor sokat buliztam, és szerettem.

Volt az úgy, (igaz, kicsivel több, mint egy éve) hogy szerelmes voltam egy srácba, és oda-meg vissza voltam egy másikért. múlt, meg 13. Istenem, 13! Mennyi mindent jelentettél még egy éve! Akkor még reménykedtem, motiváltál, bár nem tudtál róla. múlt után mindig csak sírtam, hogy sosem leszek jó neki; és akkor 3 év tehetetlenség és "áhh, hiába csinálom, úgyse fogok neki kelleni" után jöttél te, és elkezdtem tenni azért, hogy neked jó legyek. És jó is voltam - egy csókra? Vagy akarsz még valamit? hmm? Csakhogy, mára már te sem motiválsz. Oda meg vissza vagyok még mindig, de már nem azt jelented, amit jelentettél egy éve. Nem voltál itt, amikor a legnagyobb szükségem lett volna rád. Ha akkor rámmosolyogsz néha, vagy egyszerűen csak nem mész el...talán, de tényleg csak talán, nem váltam volna ennyire tudatossá, nem lett volna célom az, hogy minden érzelmemet, mondatomat, mozdulatomat irányítani akarjam, hogy bizalmatlanná váljak...jóó, tudom, ez nem a te hibád. De akkor is. Itt lehettél volna. Persze, én meg tehettem volna érted addig, amíg nem vagy itt.

Egy éve volt egy "unalmas-barna" hajszínem, mára vörös. Na persze, csak akkor jó a színe, amikor kikopott, meg persze lenőtt, a tökéletes barnát meg nem találom.

Szóval...nem kaphatnám vissza a tavalyi évemet?

Talán nem is ez a legjobb cím egy olyan bejegyzésnek, amit sírás előz meg, és az is követ....sőt, aközben keletkezett. Egy olyan bejegyzésnek, ami írása közben még magam sem tudom: most köszöntöm őt, hogy hazajött, vagy elköszönök egy embertől, aki négy évig meghatározó volt. Vagy csak azért írok, hogy felszabaduljak? 

Hogy ma, vagy holnap, amikor utoljára találkozom VELE. Sok jó tanárom volt már az évek során, sőt, sok kiváló tanárom. Most is van belőlük, nem is egy. Maradni is fog. De Ő elmegy, és hiányozni fog. Nem a tantárgy a lényeg; nem is az, hogy ki fog akkor az utolsó középiskolai évemben történelmet tanítani nekem. Vagy legalábbis, hogy ki lesz az, aki heti 3-4 órában bejön, és a múltról beszél. Tisztázzuk, szeretem a történelmet. Régóta. Gyermekkoromban, szinte csak azért vártam az iskolát. Alsóban alig vártam, hogy ötödikes legyek, mert akkor kezdődnek majd a történelemórák.  Még akkor sem rettentem el, amikor az első történelemórára bejött az iskola legszigorúbb tanára. Kicsit féltünk, hogy mikor fog minket megenni. Aztán a harmadik óra után odahívott magához, hogy lenne-e kedvem elmenni egy versenyre? Látja, hogy szorgalmas vagyok, és érdekel a történelem. Így történt hát az, hogy onnantól kezdve, minden héten összeült a kis csapat, és együtt dolgozunk. És a kőszívű tanárnéniről kiderült, hogy nem is eszik gyerekeket. Ő volt az első nagybetűs TANÁRom, az egyetlen, akinek hatodik év végén azt mondtam, hiányozni fog. Akkor másik iskolába kerültem, előkerült a gimnáziumi tananyag, és egy tanár, aki annyira hangsúlyozta, hogy az életre nevel minket, hogy az óráját általában 60%-ban valamilyen holt nyelven tartotta. Jobb esetben csak egyen, rosszabban kettő-három ókori nyelv is előfordult az óráján. Tanultam továbbra is, szorgalmasan, bár egyre kelletlenebbül. Nem tudtam, és a mai napig nem tudom, miért volt szükségem 13 évesen arra, hogy "éli, éli, lamma sabactani"-t tanuljak, mindenesetre a történelem iránti feltétlen rajongásomat 10 hónap alatt sikerült kiirtani belőlem- és nem csak belőlem, hanem az osztályom 99,99 százalékából. Azután, nyolcadikban, új tanárt kaptunk. Egy fiatal, friss diplomás tanárnőt. Körülbelül 10 perc kellett neki ahhoz, hogy megtalálja a közös hangot velünk, aztán lefektette a szabályait. A második órán már tanulunk. 45 perc alatt felépítette azt az osztály nagy részében, amit az elődje 10 hónapon keresztül lerombolt. És ahogy nőttünk, úgy került hozzánk egyre közelebb...igazi TANÁR lett, ő is. Tudta, mikor van szükségünk arra, hogy a történelemnél fontosabb dolgokról beszéljen velünk (nem, nem azt mondom, hogy a történelem nem fontos. imádom.) De Ő tudta....érezte, mikor van osztályszinten szükségünk egy kis beszélgetésre. Vagy arra, hogy egy beszóláson 10 percig nevessünk, az óra, és a francia forradalom közepén. És minden alkalommal nevetett velünk Ő is. Persze, csak ha olyan volt a poén, hogy azon, mint tanár, nevethetett. Amikor tanárként nem nevetett, akkor emberként szórakozott rajtunk, igaz, ha túlfeszítettük a húrt (ez is megtörtént, nem is egyszer) haragudott. De mindig értünk, és sosem ellenünk. Ha esetleg kritika érte az osztályt, ő volt az osztályfőnök után az első, aki felszólalt értünk. Aki a hátát tartotta, és harcolt azért, hogy a legjobbat kapjuk helyette. Amikor néhány hónapja elmondta, babát vár - egyszerre sírtunk, és nevettünk, és ő is sírt, és nevetett velünk, mint annyiszor az elmúlt négy évben. Köszönöm....köszönök neked mindent! Hiányozni fogsz.

 Tisztelettel gondolunk vissza nagyszerű tanárainkra, de hálát azok iránt érzünk, akik megérintették a lelkünket. /Carl Gustav Jung/

4 hónap hosszú idő. Már nem is reméltem, hogy újra fogunk együtt akár egy kis időt is tölteni. De mégis, sikerült. A ma délutánomat Tündérrel töltöttem - legalábbis pár órát belőle. Most érzem, hogy nem is éreztem tisztán, mennyire hiányzott. Az első (és egyetlen?) barátnőm, aki tényleg olyan volt, mint ahogy a mesékben írják: az, akire BÁRMIKOR és BÁRMIBEN számítani lehet. Akinek a vállán sírhatok hajnali 5-kor, buli után, berúgva; és az, akit ezután reggel 9-kor felhívhatok, hogy jöjjön át, mert szükségem van valakire, hogy ápolgassa a lelkemet, amit nem is a fiú, hanem én magam vágtam át. ÉS átjött. És jött, ha esett, ha fújt, ha sütött, ha nem. Ha hívtam, azért, ha nem hívtam, azért jött. és őt hagytam futni 4 hónapig. Szétszakadt a társaság, ő nincs többet ott - én pedig egyre rosszabban érzem magam nélküle. Így hát tegnap megkértem arra, hogy találkozzunk ma. És jött. Itt volt, 4 hónap után is. És bár nem voltunk olyannyira fesztelenek, mint a nyáron, azt érzem, lehetünk még olyanok, mint voltunk.

És nem ő az egyetlen. Körülbelül egy éve volt, hogy utoljára beszéltem Velük. Két lány, akik, bár legjobb barátnőim voltak - sosem írtam még róluk. Nevet most sem fognak kapni. A lényeg, hogy velük is újraéledni látszik a dolog. És még sok mindenki mással.

Főnök.....új év, új szereplő, így illik, nem? Hányszor néztem már, hányszor vágytam már rá. És szingli, 13 hónap után. Bár még kicsit megijeszt, mert mostanában nem ő az első szőke, akit kinéztem magamnak. Csak tartson ki ez a szerencsés időszak még sokáig. Hogy jövő kedden ne mondhassam azt, hogy "boldog négyésfelet nekem". 

Túl sok a JÓ, végre ezt írhatom, nem tudom felsorolni, összeszedni, annyira tavasz van, és annyira jó most minden!

és az egyik legfontosabb majdnem kimaradt: a hirtelen ötletekből születnek a legnagyobb szerelmek. Szia kedves bal/4! Kérlek, kedves kis fülbevalóm a bal fülem porcában, legyünk sokáig jó barátok, olyan fájdalommentesen, mint most.

 És, akinek mindezt köszönhetem, az nem más, mint az ÉDESANYÁM. Sosem fogom tudni meghálálni neki azt, amit tőle kapok. A szeretetet, a biztatást, a hitet, a támaszt...azt hogy van. Mindent. KÖSZÖNÖM

Bárhol is légy... és bármi is álljon mögötted, mindig megvan a lehetőséged, hogy úgy dönts, tudatosan megváltoztatod a gondolkodásmódodat és vele együtt az életedet. Reménytelen helyzet nem létezik.  /Bill Harris/

"Régi szerelmek, elmúlt, vagy csak elfeledettnek hitt érzések, most egytől-egyig előbukkannak a múlt homályából." (Zsozirisz jósda, november havi mérleg horoszkóp)

Nem csak ez az egy mondat ütött nagyon szíven, hanem az egész napi-heti-havi, megint 100%-ban rólam szól.

Hiányzik 13. Persze, hazajön május-júniusban. De akkor sem lesz az enyém!

És múlt is elmegy, és fogalmam sincs mi lesz velem.Én nem akarom elveszíteni!

Még nem volt az enyém, még nem mehet el, nem veszíthetem el....nekem 4 éve ő minden, a nagybetűs MINDEN. Az életem, a célom, a reményem, a vágyam, a támaszom, a biztos pontom, az örömöm, a kitartásom, a sebeim, a kilátástalanságom, a csalódásom, a reménytelenségem, a bizonytalanságom, a fájdalmam, a könnyeim, a mosolyaim, az erőm, és a gyengeségem. Senkitől nem kaptam még akkora pofonokat mint tőle,és senki nem taszított messzebb magától, mégis senki nem okozott annyi örömöt és szép pillanatot, mint ő.Senkihez nem ragaszkodtam még annyira mint hozzá, pedig senki nem volt tőlem messzebb nála. Senki nem rombolt le úgy, mint ő; de nem is adott energiát a felálláshoz annyit, mint amennyit tőlem kaptam - pedig nem adott. Soha semmit nem kaptam tőle, soha nem volt mellettem, mégis azt érzem, a lénye nélkül nem tudok élni.

Még nem mehet el, még nem lehet vége. Nem hagyhatsz itt! - legszívesebben ezt üvölteném neki. Nem veszíthetem el.

Szörnyű érzés, bent csücsülni egy teremben, és hallgatni, ahogy arról beszélünk, hogy elmegy. Nem csak ő. Nem csak ő számít a 105 közül. Hisz ott vannak Tündérkéék, a lányok is, sőt orosz is. Mégis, a többi 104 nem számít. Csak ő, 105=1. -105 = az életemmel. Nem akarok belegondolni, de kényszerítenek rá minden nap! És közeleg a nap....amikor már csak fél évem lesz, sőt dehogy fél év. 4 hónap....4 gyönyörű szenvedéssel teli hónap. Aztán az üresség. Nem nyugtat az, hogy lesz más, hogy jön haza 13, csak ő kell.

Még nem hiszem, hogy ne lehetett volna
élni: - lehetetlent ostromolva,
hát próbálom önvesztő szerelemben
mi együtt - nem lett volna lehetetlen.

gyűlöllek, szeretlek. szeretlek,gyűlöllek. egyszerre. hát mi ez, ha nem (ön)gyilkos ambivalencia?

Majd' egy év után beteljesült az egyik álmom....viszlát, unalmas sötétbarna haj, hello vörös! Boldoggá tesz. Valami új  kezdődik most. 

Csak nem szabad nagyon belezúgnom. Az érzéseim kimutatása pedig abszolút tabu. 

Vörösmarty Mihály A merengőhöz Laurának Hová merűlt el szép szemed világa? Mi az, mit kétes távolban keres? Talán a múlt idők setét virága, Min a csalódás könnye rengedez? Tán a jövőnek holdas fátyolában Ijesztő képek réme jár feléd, S nem bízhatol sorsodnak jóslatában, Mert egyszer azt csalúton kereséd? Nézd a világot: annyi milliója, S köztük valódi boldog oly kevés. Ábrándozás az élet megrontója, Mely, kancsalúl, festett egekbe néz. Mi az, mi embert boldoggá tehetne? Kincs? hír? gyönyör? Legyen bár mint özön, A telhetetlen elmerülhet benne, S nem fogja tudni, hogy van szívöröm. Kinek virág kell, nem hord rózsaberket; A látni vágyó napba nem tekint; Kéjt veszt, ki sok kéjt szórakozva kerget: Csak a szerénynek nem hoz vágya kínt. Ki szívben jó, ki lélekben nemes volt, Ki életszomját el nem égeté, Kit gőg, mohó vágy s fény el nem varázsolt, Földön honát csak olyan lelheté. Ne nézz, ne nézz hát vágyaid távolába: Egész világ nem a mi birtokunk; Amennyit a szív felfoghat magába, Sajátunknak csak annyit mondhatunk. Múlt és jövő nagy tenger egy kebelnek, Megférhetetlen oly kicsin tanyán; Hullámin holt fény s ködvárak lebegnek, Zajától felréműl a szívmagány. Ha van mihez bizhatnod a jelenben, Ha van mit érezz, gondolj és szeress, Maradj az élvvel kínáló közelben, S tán szebb, de csalfább távolt ne keress, A birhatót ne add el álompénzen, Melyet kezedbe hasztalan szorítsz: Várt üdvöd kincse bánat ára lészen, Ha kart hizelgő ábrándokra nyitsz. Hozd, oh hozd vissza szép szemed világát; Úgy térjen az meg, mint elszállt madár, Mely visszajő, ha meglelé zöld ágát, Egész erdő viránya csalja bár. Maradj közöttünk ifju szemeiddel, Barátod arcán hozd fel a derűt: Ha napja lettél, szép delét ne vedd el, Ne adj helyette bánatot, könyűt.

Valami megint véget ért. Egy nyár, egy kapcsolati lehetőség, egy korszak. (most) Tanultam, megint, rengeteget. Ez jó. Nem szomorít el, hisz hamarosan kezdődnek az új kihívások. Tanév, faktok, edzés, nyelvvizsga, munka, boldogság, és talán majd a szerelem is beköszönt. De ha nem, hát akkor sem lesz baj. Tudom, ki(ke)t szeretnék, de nem fogok sírni, ha nem jön össze.

13 elment, meglepő, nem is sírtam (annyit).

Múlt-at meg kell tanulnom kizárni, lassan talán sikerül.

Orosz offolva, hatalmas csalódás. De nem érek rá most vele foglalkozni.

Sokkal fontosabb dolgom van annál, hogy másoknak megfeleljek - olyanná kell válnom (fizikailag, lelkileg, mentálisan) amilyen lenni szeretnék; MAGAMNAK kell megfelelnem.

Boldog vagyok-se több, se kevesebb. Egyszerűen nem érdemlik meg, hogy összetörjek miattuk.

"Minden reggel kényszerítem magam, hogy keressem a csodákat, és mikor megtalálom, álljak is meg fölöttük egy pillanatra, és legyek boldog. Vagy néha büszke. Meg kell tanulnom büszkének lenni, hiszen enélkül minden csoda kutatása, elérése értelmét vesztené."

Nem úgy tűnt, nem úgy volt tervezve, hogy szombat este buliban fogok kilyukadni. Még 10-kor sem, pedig akkor indultam el itthonról Tündérrel, sörözni. Aztán fél 1 magasságában megbeszéltük, hogy akkor menjünk,  közben bókoltak is, bár azt, hogy szép a hangom meg szép nagy melleim vannak, még senki nem mondta, de egyszer ezt is hallani kell. Végül odavarázsolódott idegesítő meg két haverja - nem mellesleg idegesítőnek lassan új nevet kell találnom, már nem idegesítő........

Kikötöttünk hát a discoban, a harmadik ember, aki szembejött velem múlt volt mosolygva, aztán utána táncoltunk egymás mellett úgy, hogy a karunk összeért...és rá kellett arra jönnöm, hogy az érzés még messze nem múlt el. De annyira már meg sem viselt. Tény, hogy elolvadtam.

Orosz.....hát, meglátjuk, hogy ebből mi lesz, a hétvégén semmi nem volt, körülbelül 5 perc hiányzott ahhoz, hogy legyen, de azt nem kapta meg. De bejelölt, talán emlékszik, majd meglátjuk.

13......azt hittem rosszabbul vagyok tőle, mármint fájdalmasabb lesz, de nem. Tegnap komolyan elgondolkoztam azon, hogy nekem mi is tetszett benne, miért érdekelt. Nem hiányzott szombaton, most sem hiányzik. Talán nem is volt akkora hazugság, hogy nem érdekel.

Múlt...aki annyira nem is múlt, de nem is jelen. Kell, de nem sírok már rajta, a délelőttöt egy képén való röhögéssel töltöttem. Nem is fogok már rajta sírni. Ha lesz esély, talán megpróbálkozok vele, de ha nem akkor sem lesz baj.

"Ha az ember benn áll egy völgyben, akkor a völgyet nem tudja felülről látni, de ha elindul, akkor felfelé haladva már más a rálátása arra a völgyre, amit elhagyott. Nem mást lát, csak másként lát. Olyat is meglát, amit a völgyből nem vehetett észre. A kaptatón felfelé már fontosabbnak látszik a csúcs, az ég, ami nem azt jelenti, hogy az ember cserbenhagyná a völgyet, hanem csupán azt, hogy jelentősen kitágul számára a látóhatár. "  Jókai Anna

13, hogy is mondjam, (mióta van) olyan volt nekem, mint egy utolsó lehetőség. Igazából ő volt a reményem- a boldogságra, a szerelemre. Az utolsó reményem.

De mi van akkor, ha az utolsó reményed egy paraszt?!

Nem tűnt annak. Nem tűnt ilyennek...nem tűnt olyannak, amilyen. Persze Tündér mondta, hogy pofátlan, de részben nem hittem neki, részben ez túllépi a pofátlanságot, nem is kicsit.

És, hogy mi történt? Hát, nézzük szépen sorjában az elmúlt 24 órát:

Szombat reggel, instagram, haverom képe, ma party lesz, szülinapoznak, esélyes, hogy 13 is itt lesz.

Szombat este fél8 körül kiderül, 13 tényleg jön ma

Szombat este, 9, Tündérrel sétálunk alapozni, 13 megy házibuliba, látjuk

Szombat este, fél 12, megjön 13, én a józansághoz már nem vagyok túl közel

Szombat este, 12, indulás partyzni lányokkal. A disco felé Tündér beavatja Szöszit (osztyálytársnőm, mostmár lehet, barát is??!) a 13-sztorimba, ennek kezdetben nem túlságosan örültem, de nincs mit tenni. Bízok Tündérben, ő bízik Szösziben, nem lesz baj.

Vasárnap, kb 1 körül kimegyünk cigizni, 13 is ott van, Tündér hülyéskedik vele, Szöszi elejt pár furcsa mondatot, átfut az agyamon az, hogy fogalmam sincs, kinek higyjek. Mindenki mindenkiről mindent mond, de kinek van igaza???? Ezt sosem fogom megtudni.

Vasárnap, még mindig kb 1 óra, még mindig kint vagyunk, odakeveredek 13 mellé, és igen!, végre...Tündér bemutat minket egymásnak, madarat lehetne velem fogatni. Bemennek a kisterembe, nem sokkal később Szöszivel megyünk mi is. 13 háttal áll nekem, de megfordul, és RÁM mosolyog. Visszagondolva, csoda, hogy nem úgy kellett felmosnia Szöszinek.

Rohangálunk fel-le, aztán egyszercsak bekeveredünk Szöszivel megint a kisterembe....Szöszinek addigra már szereintem elege lett magatehetetlen olvadozásomból, szóval (bár időt nem tudok) elkezdtünk táncolni, aztán egyszercsak...13131313131313131313131313131313.

Hatalmas boldogságom azonban nem tartott sokáig. Megyünk ki, 13+kk, eléggé egymásba vannak merülve. Próbálok nem összetörni, akkor és ott Szöszi jobban kiakadt mint én, komolyan azt hittem, hogy minimum felpofozza......Összetört minden. Most tényleg vége, vége mindennek, én soha többet ebben a rohadt városban egy hímre sem nézek rá.

....és az a legrosszabb, hogy képtelen vagyok sírni, pedig érzem, hogy kellene. De ahányszor megjelenik a gombóc a torkomban, vagy lecsukom a szemem, érzem az illatát, előjönnek  az érzések, a szeme, az arca, minden.

Össze kell kaparnom magam. Felkészülök az általam elképzelhető legrosszabbra, -ami azért általában 3-szor rosszabb a tényleges legrosszabb eshetőségnél- így talán a holnapot túlélem. Ma belemerülök a földrajz és a töri rejtelmeibe, este meg jól kisírom magam lelkisegélynek. A héten meg újra elkezdek edzeni, és akkor talán sikerül kimásznom ebből a gödörből is.