Az elmúlt két évben nagyon nehéz időszak volt számomra a szeptember-október. Ilyenkor kezdődik az egyetem, "visszakapom" az életem, a hét egy részében. A másikat itthon töltöm.

De ennyire még sosem volt nehéz. Most nincs "itthon". Már nincs. Örülnöm kellene. Felépült a saját házunk, csodaszép, nyugodt környezetben, csodaszép ház, egy álom vált valóra- már akinek. Mert, hogy nekem nem, az biztos. 
Borzasztóan nehéz volt elköltözni. Otthagyni a pótmamámékat, a lelkem tükörképét, uramat, és mindenkit, aki az elmúlt években a mindennapjaim része volt, már-már a családom. Az embereket, akik a vérszerinti rokonaimnál jobban izgultak, amikor érettségiztem, az embereket, akikhez bármikor fordulhattam, akiket családomként szeretek. 4 év, ennyi volt.
Sokáig nem realizálódott, hogy mi történik. Egy évig, amíg épült a ház izgultunk, aggódtunk, vártuk, hogy kész legyen. Azután egyszer csak kész lett. Pénteken még szívesen jöttünk ki, a "házhoz". Akkor még nem realizálódott: ez az utolsó nap otthon. Még talán szombat reggel sem, pedig akkor már minden dobozokban állt. Egészen addig nevetgéltem, hogy "igenigen, költözünk", amíg a kanapé fel nem került az utánfutóra. Akkor, finoman szólva arcon csaptak a tények. Vége, mi most tényleg költözünk. Nem akartam. De az első hetekben azzal nyugtattuk egymást: "majd megszokjuk". Nem a világ végére költözünk, majd megyünk mi is, jönnek Ők is, jó lesz, szép lesz. De az első itt töltött hét után, akkor tudtam először azt mondani, "jó itthon lenni", amikor vasárnap este az albérletben, egy másik városban megöleltem a barátnőm. Amikor a hét végén hazajöttem, nem volt meg az érzés, hogy HAZA jöttem. Voltam valahol, ahol ott a családom, a cicám, egy házban, ami szép, otthonos, de nem otthon. Azzal nyugtatott mindenki, idő kell, megszokom, jó lesz. 
Eltelt hat hét. A család megszokott, szeret itt. Én nem tudok "haza" jönni. Ellógom az utolsó két órám, hogy korábban ideérjek, és lophassak egy-egy órát a pótmamáméknál, vagy csak a környéken. Akkor otthon vagyok. De amikor este ideérek, nem tudok otthon lenni. Szép a ház, nyugodt a környék. De nem megy. Nem tudok csak úgy felpattanni, kimenni beszélgetni, elszaladni boltba, vagy bárhová. Rab vagyok, vagy legalábbis annak érzem magam. Rabja egy háznak, egy otthonnak, ami nem az enyém. Pedig, még a cicám is itt van. Néhány éve megosztottam róla az egyik közösségi felületen egy képet, azzal a szöveggel, hogy "Home is where the cat is. Akkor ezt éreztem, most nem megy. Bár tény, ő köt ehhez a házhoz, mondtam is már neki, ha ő nem lenne, nem jönnék haza. Mert nem tudok hazajönni. És már nem nyugtat, hogy "majd megszokod". Megszoktam. A bezártságot, azt nem tudom. Jogosítvány nélkül, gyalog egy órányira vagyok a városközponttól. Nem tudok csak úgy felpattanni tanulás közben, hogy most kimegyek akár tanulás közben, akár utána..illetve, fel tudok. De nincsenek ismerős hangok, nem hallom Uramat éjjel hazaérni (vagy épp elmenni, pedig te jó ég, de utáltam, hogy sosem tudtam, hova megy, és mindig hallgatóztam, mikor jön, vagy épp hogy hány ajtó csukódik az autón), nincsenek éjszakákon át tartó beszélgetések, nevetések, nincsenek barátok. Nincs, aki köszön, amikor hazaérek vagy elmegyek, nincs, aki megkérdezi, hogy vagyok, vagy hogy megy a suli, vagy hogy hol voltam. Nincs itt semmi, csak a csend és a magány. Egyedül vagyok. 

Bárki jön, dicséri. Milyen nyugodt környék, milyen jó lehet itt lakni, gyönyörű a ház.
Az ismerősök megkérdezik: na, és megszoktatok már? Szeretitek? Én nem tudok hazudni. Nem tudom azt mondani, hogy igen, de gyűlölöm az értetlen, furcsálló pillantásokat, amikor azt mondom, nem.
Tegnap a taxis, amikor hazahozott (otthonról), csak annyit mondott: sokkal csendesebb vagyok most, mint amikor a másik irányba tartottunk, nem volt jó a csajos este? Olyan szívesen elmondtam volna neki, de egy idegennek azért mégsem, hogy de. több volt mint jó, egy hónap után újra látni az embert, aki a másik felem. De ha nem kukutyinban lakok, akkor ez, hogy egy hónapig nem találkozunk, egyszerűen nem fordult volna elő. És nem mondtam, mert talán hülyének nézett volna, ha azt mondom neki: fizikálisan most hazavisz, de a szívem, az ott van otthon, ahonnan indultunk.

Az otthon nem egy hely, hanem az, hogy olyanok között élünk, akik szeretnek minket.

Az otthon nem csak tégla meg malter, (...) hanem egy érzés is. Az érzés, hogy tartozunk valahová és persze a szereteté, egy jobb jövőé, a reményé.

Az otthon ott van, ahol a számomra fontos emberek élnek, és nem ott, ahol a ház.

Írni kellene. Mert az jó, az segítene, sírnék, kiírnám magamból, és holnap nem egy durcis, világfájdalmas, fáradt, életunt figura lennék; csak fáradt és életunt és rosszkedvű.

Nem tudok írni. Gyűlölöm a szőkéket. Írnom kellene N-nek. Szólnom kellene neki, hogy összetörtem. De nem vagyunk ennyire jóban!?? Még magamnak sem vallottam be, hogy ennyire szeretem a "Szekérnyemet", és szóljak neki, hogy hallod, hazahozott egy szőkét? Aki amúgy vékony, és szőke, és NŐ, és....szóval minden ami nem én vagyok? Nem is tudom, min lepődtem meg már megint. Már hozzászokhattam volna, hogy én senkinek! Nemhogy Neki, egy ooolyan pasinak, akire  ránézni felér egy orgazmussal. na jó ezt nem kellene bevallani, pedig így van, pedig azt hittem csak tetszik, hiszen még nevettem is, amikor azt mondták, belezúgtam! Ja, hogy már az is azért volt, hogy leplezzem tényleg így van. 

És baszogathattok, hogy mert nem tettem érte semmit. Mit tettem volna?  Csináltam Neki sütit, megégettem magam, de vigyorogtam egész nap, hogy "Úristen, én sütök és NEKI és remélem ízleni fog és...". És ti nevettetek rajtam. Nem gondoltam komolyan. Illetve de, nagyon komolyan gondoltam. Csak tudtam, hogy ha töröm magam, és minden szarral átszaladok Hozzá, sem lesz semmi. Nem vagyok én olyan lá/ény akinek ez sikerülni, aki egy olyan pasinak kell, mint Ő. szóval ja.

whisky vagy pálinka, whisky vagy pálinka, whisky vagy pálinka.....vaaaagy, whisky ÉS pálinka. ez lesz a pillanatnyi megoldás.

Eger az nagyon messze van. ÉS én mégsem akarom, hogy elmenj. Hogy múlt legyél. Mert nem vagy az. 5 éve vagy az, akit szeretek. Nem tudlak elengedni. Ugye látlak még?

Most nem nyugtat, hogy 13 itthon van. Sem az, hogy a barátnőcskéd tuti nem Egerbe megy. Most az a lényeg, hogy több száz kilométerre leszel tőlem. 

Holnapra összeszedem magam. Vagy holnaputánra, vagy azutánra...vagy sosem.

Éppen ezért a változásért lépj túl a visszahúzó vagy idejétmúlt gondolatokon, érzéseken, és teremts helyette új, boldog, szeretettel teli világot magadnak. /Forrás: http://www.nlcafe.hu/horoszkop/20150720/tizmillioszoros-nap-tudnivalok/ /

Múlt, mikor tűnsz már el végre az életemből? Tudom, hogy az én hibám. Nem tudlak elengedni. Nem, ez butaság. El vagy te engedve, hiszen 13 itthon van "nekem". De mégis....ahányszor meglátok rólad egy képet, vagy a nevedet- nem 13 a lényeg, hanem te. Menj már el - pedig itt sem vagy, már elmentél. Bár lenne erőm ahhoz, hogy letiltsalak.

A napokban egyre többet gondolkozom azon, mennyi minden változott meg bennem/rajtam/körülöttem az elmúlt egy évben. A mennyiség pedig ijesztő. Vagy inkább furcsa, mert mindig hangsúlyozom, hogy van ami nem változik. Pedig, ha jobban belegondolok, ez nem igaz. 

Persze, ahhoz, hogy fejlődjünk, vagy legalábbis történjen valami, változnia kell valaminek, ez a világ rendje. Egyszerűen csak furcsa elgondolkozni, és rájönni, mennyi minden más már, mint pár napja - hónapja - éve.. Például, elolvasni a bemutatkozást, és rájönni, hogy már a fele sem igaz... Mert az, hogy 17, meg nő, meg lókutyamacska, az még csak-csak, na de sport, meg boldogság, megatöbbi... Hát hol van már az az idő, amikor még party, meg pozitívpróbálmindiglenni voltam?! Nem is olyan régen...frászt! Egy éve. Ami, így kimondva, nem is olyan sok, legalábbis, nem mindig érzékelem a súlyát. Aztán belegondolok, mennyi minden is történt? 13 elment és hazajött - persze! mennyire is jellemző, hogy vele kezdem, nem ám azzal, hogy ja, végigcsináltam egy újabb tanévet, kitűnő lettem, amire büszke vagyok, bármennyit is olvasok arról, hogy egy kitűnő nem feltétlenül dolgozik többet, mint a kettes; na jó, én tényleg nem, sőőt.., de kérem, akkor ne a jegyeim alapján vegyenek fel az egyetemre! van  két 90% -os érettségim, tanulok főzni, meg a többi... De, talán mégiscsak megbocsátható, hogy vele kezdem...Ő még "megvan" nekem.

Annyi embert veszítettem el ugyanis az elmúlt egy évben, amennyit még talán összesen sem sikerült, egész életemben. Mert aki tavaly jött, az idén ment. Hibás vagyok benne, persze, kib*szottul hisztis vagyok, többek között ezt is megmondta Tündér, aki időközben "felnőtt", már "máshogy osztja be az idejét", és persze én csak egy kisgyerek vagyok, szóval, úgy három hete nem kommunikál velem, mert ő már nagylány. Volt egy Szöszim is...igaz, ő egészen áprilisig, bár Tündérrel utálták egymást, de Szöszi volt, amikor Tündér nem. Aztán áprilisban fordult a kocka, Tündér volt, és Szöszi nem, most meg egyik sincs - nem mellesleg Szöszi egy igen irritáló szőke miatt. Mindegy, neki ő kell, és nem én, hiába fúrja a kapcsolatát, hiába szidja néha napokig, ő a jó, és én a rossz. Nekem meg azért hiányzol, Szöszi!
Szóval, tavaly(nyáron) volt egy banda, mára semmi nincs belőle. 

Volt az úgy, hogy lejártam heti háromszor az edzőterembe, és vallottam, hogy én, világ lustája megtalálta a sportot, ami tetszik neki. Ja, volt az úgy. Csak aztán semmi nem lett belőle, a sok betegség miatt hamar elröppentek a megváltott bérletek, meg az azokra szánt tízezresek (de mára legalább már nem köhögök).
Szóval, volt az úgyis, hogy edzettem, és szerettem, és van az úgy, hogy dagi vagyok, és bármennyire szeretném, nem visz le az Isten se a terembe.

Volt az úgy is, hogy minden hétvégén bulizni jártam, főként Szöszivel. Tény, hogy sokszor rossz volt, és a végére megutáltam, de legalább volt társasági életem, kimozdultam - és ha máskor nem is, de hétvégén legalább jól akartam kinézni. Aztán Tündér mellett elkoptak mellőlem a hajnalig tartó diszkózások, és maradtak a 10-kor egy fröccs után hazaérős szombatok. Nem is vágytam rá...most meg, hiába szeretnék, nincs kivel.
Szóval, volt egy időszak, amikor sokat buliztam, és szerettem.

Volt az úgy, (igaz, kicsivel több, mint egy éve) hogy szerelmes voltam egy srácba, és oda-meg vissza voltam egy másikért. múlt, meg 13. Istenem, 13! Mennyi mindent jelentettél még egy éve! Akkor még reménykedtem, motiváltál, bár nem tudtál róla. múlt után mindig csak sírtam, hogy sosem leszek jó neki; és akkor 3 év tehetetlenség és "áhh, hiába csinálom, úgyse fogok neki kelleni" után jöttél te, és elkezdtem tenni azért, hogy neked jó legyek. És jó is voltam - egy csókra? Vagy akarsz még valamit? hmm? Csakhogy, mára már te sem motiválsz. Oda meg vissza vagyok még mindig, de már nem azt jelented, amit jelentettél egy éve. Nem voltál itt, amikor a legnagyobb szükségem lett volna rád. Ha akkor rámmosolyogsz néha, vagy egyszerűen csak nem mész el...talán, de tényleg csak talán, nem váltam volna ennyire tudatossá, nem lett volna célom az, hogy minden érzelmemet, mondatomat, mozdulatomat irányítani akarjam, hogy bizalmatlanná váljak...jóó, tudom, ez nem a te hibád. De akkor is. Itt lehettél volna. Persze, én meg tehettem volna érted addig, amíg nem vagy itt.

Egy éve volt egy "unalmas-barna" hajszínem, mára vörös. Na persze, csak akkor jó a színe, amikor kikopott, meg persze lenőtt, a tökéletes barnát meg nem találom.

Szóval...nem kaphatnám vissza a tavalyi évemet?

Talán nem is ez a legjobb cím egy olyan bejegyzésnek, amit sírás előz meg, és az is követ....sőt, aközben keletkezett. Egy olyan bejegyzésnek, ami írása közben még magam sem tudom: most köszöntöm őt, hogy hazajött, vagy elköszönök egy embertől, aki négy évig meghatározó volt. Vagy csak azért írok, hogy felszabaduljak? 

Hogy ma, vagy holnap, amikor utoljára találkozom VELE. Sok jó tanárom volt már az évek során, sőt, sok kiváló tanárom. Most is van belőlük, nem is egy. Maradni is fog. De Ő elmegy, és hiányozni fog. Nem a tantárgy a lényeg; nem is az, hogy ki fog akkor az utolsó középiskolai évemben történelmet tanítani nekem. Vagy legalábbis, hogy ki lesz az, aki heti 3-4 órában bejön, és a múltról beszél. Tisztázzuk, szeretem a történelmet. Régóta. Gyermekkoromban, szinte csak azért vártam az iskolát. Alsóban alig vártam, hogy ötödikes legyek, mert akkor kezdődnek majd a történelemórák.  Még akkor sem rettentem el, amikor az első történelemórára bejött az iskola legszigorúbb tanára. Kicsit féltünk, hogy mikor fog minket megenni. Aztán a harmadik óra után odahívott magához, hogy lenne-e kedvem elmenni egy versenyre? Látja, hogy szorgalmas vagyok, és érdekel a történelem. Így történt hát az, hogy onnantól kezdve, minden héten összeült a kis csapat, és együtt dolgozunk. És a kőszívű tanárnéniről kiderült, hogy nem is eszik gyerekeket. Ő volt az első nagybetűs TANÁRom, az egyetlen, akinek hatodik év végén azt mondtam, hiányozni fog. Akkor másik iskolába kerültem, előkerült a gimnáziumi tananyag, és egy tanár, aki annyira hangsúlyozta, hogy az életre nevel minket, hogy az óráját általában 60%-ban valamilyen holt nyelven tartotta. Jobb esetben csak egyen, rosszabban kettő-három ókori nyelv is előfordult az óráján. Tanultam továbbra is, szorgalmasan, bár egyre kelletlenebbül. Nem tudtam, és a mai napig nem tudom, miért volt szükségem 13 évesen arra, hogy "éli, éli, lamma sabactani"-t tanuljak, mindenesetre a történelem iránti feltétlen rajongásomat 10 hónap alatt sikerült kiirtani belőlem- és nem csak belőlem, hanem az osztályom 99,99 százalékából. Azután, nyolcadikban, új tanárt kaptunk. Egy fiatal, friss diplomás tanárnőt. Körülbelül 10 perc kellett neki ahhoz, hogy megtalálja a közös hangot velünk, aztán lefektette a szabályait. A második órán már tanulunk. 45 perc alatt felépítette azt az osztály nagy részében, amit az elődje 10 hónapon keresztül lerombolt. És ahogy nőttünk, úgy került hozzánk egyre közelebb...igazi TANÁR lett, ő is. Tudta, mikor van szükségünk arra, hogy a történelemnél fontosabb dolgokról beszéljen velünk (nem, nem azt mondom, hogy a történelem nem fontos. imádom.) De Ő tudta....érezte, mikor van osztályszinten szükségünk egy kis beszélgetésre. Vagy arra, hogy egy beszóláson 10 percig nevessünk, az óra, és a francia forradalom közepén. És minden alkalommal nevetett velünk Ő is. Persze, csak ha olyan volt a poén, hogy azon, mint tanár, nevethetett. Amikor tanárként nem nevetett, akkor emberként szórakozott rajtunk, igaz, ha túlfeszítettük a húrt (ez is megtörtént, nem is egyszer) haragudott. De mindig értünk, és sosem ellenünk. Ha esetleg kritika érte az osztályt, ő volt az osztályfőnök után az első, aki felszólalt értünk. Aki a hátát tartotta, és harcolt azért, hogy a legjobbat kapjuk helyette. Amikor néhány hónapja elmondta, babát vár - egyszerre sírtunk, és nevettünk, és ő is sírt, és nevetett velünk, mint annyiszor az elmúlt négy évben. Köszönöm....köszönök neked mindent! Hiányozni fogsz.

 Tisztelettel gondolunk vissza nagyszerű tanárainkra, de hálát azok iránt érzünk, akik megérintették a lelkünket. /Carl Gustav Jung/

Tuuudtam, hogy nem szabadna készülnöm arra, hogy a hétvégén jön bulizni, és majd kezdhetek vele valamit, mert részegen nem erőssége a hűség. Természetesen, nem hogy részeg nem lesz, bulizni sem jön. Ilyen az én szerencsém. De nem fogok sírni, nem fogok sírni, nem fogok sírni, NEM fogok sírni. Jó buli lesz ez nélküle is. 

Mert az erős nők nem sírnak, hanem vodkázni mennek. És mi erős nők vagyunk...VODKALOVE. 

 közelebb a 4,5-höz, mint a 4-hez