Eger az nagyon messze van. ÉS én mégsem akarom, hogy elmenj. Hogy múlt legyél. Mert nem vagy az. 5 éve vagy az, akit szeretek. Nem tudlak elengedni. Ugye látlak még?

Most nem nyugtat, hogy 13 itthon van. Sem az, hogy a barátnőcskéd tuti nem Egerbe megy. Most az a lényeg, hogy több száz kilométerre leszel tőlem. 

Holnapra összeszedem magam. Vagy holnaputánra, vagy azutánra...vagy sosem.

Talán nem is ez a legjobb cím egy olyan bejegyzésnek, amit sírás előz meg, és az is követ....sőt, aközben keletkezett. Egy olyan bejegyzésnek, ami írása közben még magam sem tudom: most köszöntöm őt, hogy hazajött, vagy elköszönök egy embertől, aki négy évig meghatározó volt. Vagy csak azért írok, hogy felszabaduljak? 

Hogy ma, vagy holnap, amikor utoljára találkozom VELE. Sok jó tanárom volt már az évek során, sőt, sok kiváló tanárom. Most is van belőlük, nem is egy. Maradni is fog. De Ő elmegy, és hiányozni fog. Nem a tantárgy a lényeg; nem is az, hogy ki fog akkor az utolsó középiskolai évemben történelmet tanítani nekem. Vagy legalábbis, hogy ki lesz az, aki heti 3-4 órában bejön, és a múltról beszél. Tisztázzuk, szeretem a történelmet. Régóta. Gyermekkoromban, szinte csak azért vártam az iskolát. Alsóban alig vártam, hogy ötödikes legyek, mert akkor kezdődnek majd a történelemórák.  Még akkor sem rettentem el, amikor az első történelemórára bejött az iskola legszigorúbb tanára. Kicsit féltünk, hogy mikor fog minket megenni. Aztán a harmadik óra után odahívott magához, hogy lenne-e kedvem elmenni egy versenyre? Látja, hogy szorgalmas vagyok, és érdekel a történelem. Így történt hát az, hogy onnantól kezdve, minden héten összeült a kis csapat, és együtt dolgozunk. És a kőszívű tanárnéniről kiderült, hogy nem is eszik gyerekeket. Ő volt az első nagybetűs TANÁRom, az egyetlen, akinek hatodik év végén azt mondtam, hiányozni fog. Akkor másik iskolába kerültem, előkerült a gimnáziumi tananyag, és egy tanár, aki annyira hangsúlyozta, hogy az életre nevel minket, hogy az óráját általában 60%-ban valamilyen holt nyelven tartotta. Jobb esetben csak egyen, rosszabban kettő-három ókori nyelv is előfordult az óráján. Tanultam továbbra is, szorgalmasan, bár egyre kelletlenebbül. Nem tudtam, és a mai napig nem tudom, miért volt szükségem 13 évesen arra, hogy "éli, éli, lamma sabactani"-t tanuljak, mindenesetre a történelem iránti feltétlen rajongásomat 10 hónap alatt sikerült kiirtani belőlem- és nem csak belőlem, hanem az osztályom 99,99 százalékából. Azután, nyolcadikban, új tanárt kaptunk. Egy fiatal, friss diplomás tanárnőt. Körülbelül 10 perc kellett neki ahhoz, hogy megtalálja a közös hangot velünk, aztán lefektette a szabályait. A második órán már tanulunk. 45 perc alatt felépítette azt az osztály nagy részében, amit az elődje 10 hónapon keresztül lerombolt. És ahogy nőttünk, úgy került hozzánk egyre közelebb...igazi TANÁR lett, ő is. Tudta, mikor van szükségünk arra, hogy a történelemnél fontosabb dolgokról beszéljen velünk (nem, nem azt mondom, hogy a történelem nem fontos. imádom.) De Ő tudta....érezte, mikor van osztályszinten szükségünk egy kis beszélgetésre. Vagy arra, hogy egy beszóláson 10 percig nevessünk, az óra, és a francia forradalom közepén. És minden alkalommal nevetett velünk Ő is. Persze, csak ha olyan volt a poén, hogy azon, mint tanár, nevethetett. Amikor tanárként nem nevetett, akkor emberként szórakozott rajtunk, igaz, ha túlfeszítettük a húrt (ez is megtörtént, nem is egyszer) haragudott. De mindig értünk, és sosem ellenünk. Ha esetleg kritika érte az osztályt, ő volt az osztályfőnök után az első, aki felszólalt értünk. Aki a hátát tartotta, és harcolt azért, hogy a legjobbat kapjuk helyette. Amikor néhány hónapja elmondta, babát vár - egyszerre sírtunk, és nevettünk, és ő is sírt, és nevetett velünk, mint annyiszor az elmúlt négy évben. Köszönöm....köszönök neked mindent! Hiányozni fogsz.

 Tisztelettel gondolunk vissza nagyszerű tanárainkra, de hálát azok iránt érzünk, akik megérintették a lelkünket. /Carl Gustav Jung/

"Régi szerelmek, elmúlt, vagy csak elfeledettnek hitt érzések, most egytől-egyig előbukkannak a múlt homályából." (Zsozirisz jósda, november havi mérleg horoszkóp)

Nem csak ez az egy mondat ütött nagyon szíven, hanem az egész napi-heti-havi, megint 100%-ban rólam szól.

Hiányzik 13. Persze, hazajön május-júniusban. De akkor sem lesz az enyém!

És múlt is elmegy, és fogalmam sincs mi lesz velem.Én nem akarom elveszíteni!

Még nem volt az enyém, még nem mehet el, nem veszíthetem el....nekem 4 éve ő minden, a nagybetűs MINDEN. Az életem, a célom, a reményem, a vágyam, a támaszom, a biztos pontom, az örömöm, a kitartásom, a sebeim, a kilátástalanságom, a csalódásom, a reménytelenségem, a bizonytalanságom, a fájdalmam, a könnyeim, a mosolyaim, az erőm, és a gyengeségem. Senkitől nem kaptam még akkora pofonokat mint tőle,és senki nem taszított messzebb magától, mégis senki nem okozott annyi örömöt és szép pillanatot, mint ő.Senkihez nem ragaszkodtam még annyira mint hozzá, pedig senki nem volt tőlem messzebb nála. Senki nem rombolt le úgy, mint ő; de nem is adott energiát a felálláshoz annyit, mint amennyit tőlem kaptam - pedig nem adott. Soha semmit nem kaptam tőle, soha nem volt mellettem, mégis azt érzem, a lénye nélkül nem tudok élni.

Még nem mehet el, még nem lehet vége. Nem hagyhatsz itt! - legszívesebben ezt üvölteném neki. Nem veszíthetem el.

Szörnyű érzés, bent csücsülni egy teremben, és hallgatni, ahogy arról beszélünk, hogy elmegy. Nem csak ő. Nem csak ő számít a 105 közül. Hisz ott vannak Tündérkéék, a lányok is, sőt orosz is. Mégis, a többi 104 nem számít. Csak ő, 105=1. -105 = az életemmel. Nem akarok belegondolni, de kényszerítenek rá minden nap! És közeleg a nap....amikor már csak fél évem lesz, sőt dehogy fél év. 4 hónap....4 gyönyörű szenvedéssel teli hónap. Aztán az üresség. Nem nyugtat az, hogy lesz más, hogy jön haza 13, csak ő kell.

Még nem hiszem, hogy ne lehetett volna
élni: - lehetetlent ostromolva,
hát próbálom önvesztő szerelemben
mi együtt - nem lett volna lehetetlen.

gyűlöllek, szeretlek. szeretlek,gyűlöllek. egyszerre. hát mi ez, ha nem (ön)gyilkos ambivalencia?