Biztosan csak képzelem az egészet, mert azt mondják, szeretnek.
Kisebbségi komplexusom, és önbizalomhiányból eredő problémáim, melyek szerint engem sosem senki nem szerethet és nem lehetnek barátaim, erősebb, mint valaha. Miközben az elmúlt évben kiépült kapcsolataim is stabilabbnak tűnnek, mint az összes eddigi együttesen. Mégis annyira bizonytalan vagyok az egészben, annyiszor érzem úgy, nem is szeretnek!
Világéletemben arra vágytam, legyen egy barátnőm. Egy olyan igazi. Kaptam hármat, egyszerre, abból az igazi fajtából. Nincs fél éve, hogy igazán egymásra találtunk, mégis jobban ismernek, mint bárki más. Nem titok, soha senki nem állt még ilyen közel hozzám, mint ők. Látják rajtam, ha fáj, ha zavar, bánt, vagy épp boldoggá tesz valami, és bizony átverni sem nagyon tudom őket- nem beszélve arról, hogy nem is akarom ezt megtenni! Furcsa, de hihetetlenül jó érzés. A lányokhoz természetesen járnak fiúk is, a keménymag 3 darabot számlál. Cseppet sem meglepő módon velük lazább a kapcsolatom – ugye ide tartozik a tavasz kiskatonája is, akivel kifejezetten furcsa a viszonyunk. Elvileg szeret mindenki, én pedig nem tudok elégszer hálát adni azért, hogy vannak nekem. Hiszen én mindig csak egy barátra vágytam, most pedig annyi fantasztikus embert mondhatok a barátomnak, hiszen vannak még, a lazább társaságba tartozik még 5 ember minimum, illetve ott van még az ex-élettársam is. Amikor rájuk gondolok, valami szokatlan melegség, béke és boldogság jár át – meg az, hogy mennyire szerencsés vagyok, hogy vannak. Nem is volt igaza soha annak, aki azt mondta, nekem nem lesznek barátaim.
Puszi, ölelés, egyetem utáni mindennapos közös program, mint egy nagy család.
Mégis, sokszor megkérdőjelezem ezt az egészet. Néha úgy érzem, nem is tartozom oda, engem csak elviselnek, megtűrnek. Kiskatona olyan, amilyen, sokszor bunkó, aztán amikor rászólok, moderálja magát. Néhány napja volt egy ilyen eset, iszogattunk és kicsúszott a számon, hogy bizony sokszor ellenséges, bántó. Megbeszéltük, azt mondta, félreértem, sajnálja, szeret és fontos vagyok neki. Elhittem. Hiszen valahol érzem, ez igaz. Utána azt mondta a csajoknak, tisztel, becsül, értékeli, hogy szóltam. Haverjának már azt mondta, panaszkodtam, és ez a kettő nagyon nem ugyanaz, én pedig nem értem. Bár a helyzet javult, normálisabb, bennem ott a kérdőjel. Jól csináltam? Vagy rosszat tettem azzal, hogy szóltam. Mert ha valakire azt mondom, panaszkodott, azt nem tudom becsülni azért, mert jelezte a problémáját, legalábbis szerintem.
Meg aztán itt van a puszi-ölelés problémakör is. Nálunk, csajok között ez teljesen mindennapos, hozzá tartozik a köszönéshez. Kiskatona most volt itt, se puszi, se ölelés. Persze a helyzet az én részemről kicsit kellemetlen volt amúgy is, nem szeretek vele kettesben lenni, sokszor nem is tudom, mit mondjak neki, mit kérdezhetek, egyszerűen nem tudok vele fesztelenül beszélgetni, és nem tudom, ez miért van így. Persze valószínűleg közrejátszik a tavaszi sztori, illetve annak felsülése, meg az, hogy bizony odavan valakiért a társaságból, aki nem én vagyok Már lezártam mindent, mégis annyira nehéz vele megtalálnom a hangot. Mindegyik másik fiúval megvan, azokkal is, akik nem tartoznak a maghoz, velük például rendszeres a puszi-ölelés. Persze, most egy teljesen apró dolgot fújok fel, megint.
Nem tudom, honnan jön ez az érzés, a bizonytalanság abban, tényleg örülnek-e, hogy ide tartozom, vagy csak megtűrnek. Mindenesetre elég zavaró, és felkavaró. Szociálisan eléggé fejletlen vagyok, azt hiszem, és valószínűleg a komoly önértékelési problémáim is szerepet játszanak ebben. Egyszerűen csak túl sok időt töltöttem otthon a nyáron, olyan emberrel, akinek egy lelki szemetesláda vagyok, akibe néha még jól bele is lehet rúgni, akinek nem számít az élete, véleménye, lelke, semmije.
Nehéz így, de próbálom magamban tudatosítani a dolgokat. Hogy kellek, hogy szeretnek. Egyszerűen csak nehéz ezt elhinni.
