Az elmúlt két évben nagyon nehéz időszak volt számomra a szeptember-október. Ilyenkor kezdődik az egyetem, "visszakapom" az életem, a hét egy részében. A másikat itthon töltöm.

De ennyire még sosem volt nehéz. Most nincs "itthon". Már nincs. Örülnöm kellene. Felépült a saját házunk, csodaszép, nyugodt környezetben, csodaszép ház, egy álom vált valóra- már akinek. Mert, hogy nekem nem, az biztos. 
Borzasztóan nehéz volt elköltözni. Otthagyni a pótmamámékat, a lelkem tükörképét, uramat, és mindenkit, aki az elmúlt években a mindennapjaim része volt, már-már a családom. Az embereket, akik a vérszerinti rokonaimnál jobban izgultak, amikor érettségiztem, az embereket, akikhez bármikor fordulhattam, akiket családomként szeretek. 4 év, ennyi volt.
Sokáig nem realizálódott, hogy mi történik. Egy évig, amíg épült a ház izgultunk, aggódtunk, vártuk, hogy kész legyen. Azután egyszer csak kész lett. Pénteken még szívesen jöttünk ki, a "házhoz". Akkor még nem realizálódott: ez az utolsó nap otthon. Még talán szombat reggel sem, pedig akkor már minden dobozokban állt. Egészen addig nevetgéltem, hogy "igenigen, költözünk", amíg a kanapé fel nem került az utánfutóra. Akkor, finoman szólva arcon csaptak a tények. Vége, mi most tényleg költözünk. Nem akartam. De az első hetekben azzal nyugtattuk egymást: "majd megszokjuk". Nem a világ végére költözünk, majd megyünk mi is, jönnek Ők is, jó lesz, szép lesz. De az első itt töltött hét után, akkor tudtam először azt mondani, "jó itthon lenni", amikor vasárnap este az albérletben, egy másik városban megöleltem a barátnőm. Amikor a hét végén hazajöttem, nem volt meg az érzés, hogy HAZA jöttem. Voltam valahol, ahol ott a családom, a cicám, egy házban, ami szép, otthonos, de nem otthon. Azzal nyugtatott mindenki, idő kell, megszokom, jó lesz. 
Eltelt hat hét. A család megszokott, szeret itt. Én nem tudok "haza" jönni. Ellógom az utolsó két órám, hogy korábban ideérjek, és lophassak egy-egy órát a pótmamáméknál, vagy csak a környéken. Akkor otthon vagyok. De amikor este ideérek, nem tudok otthon lenni. Szép a ház, nyugodt a környék. De nem megy. Nem tudok csak úgy felpattanni, kimenni beszélgetni, elszaladni boltba, vagy bárhová. Rab vagyok, vagy legalábbis annak érzem magam. Rabja egy háznak, egy otthonnak, ami nem az enyém. Pedig, még a cicám is itt van. Néhány éve megosztottam róla az egyik közösségi felületen egy képet, azzal a szöveggel, hogy "Home is where the cat is. Akkor ezt éreztem, most nem megy. Bár tény, ő köt ehhez a házhoz, mondtam is már neki, ha ő nem lenne, nem jönnék haza. Mert nem tudok hazajönni. És már nem nyugtat, hogy "majd megszokod". Megszoktam. A bezártságot, azt nem tudom. Jogosítvány nélkül, gyalog egy órányira vagyok a városközponttól. Nem tudok csak úgy felpattanni tanulás közben, hogy most kimegyek akár tanulás közben, akár utána..illetve, fel tudok. De nincsenek ismerős hangok, nem hallom Uramat éjjel hazaérni (vagy épp elmenni, pedig te jó ég, de utáltam, hogy sosem tudtam, hova megy, és mindig hallgatóztam, mikor jön, vagy épp hogy hány ajtó csukódik az autón), nincsenek éjszakákon át tartó beszélgetések, nevetések, nincsenek barátok. Nincs, aki köszön, amikor hazaérek vagy elmegyek, nincs, aki megkérdezi, hogy vagyok, vagy hogy megy a suli, vagy hogy hol voltam. Nincs itt semmi, csak a csend és a magány. Egyedül vagyok. 

Bárki jön, dicséri. Milyen nyugodt környék, milyen jó lehet itt lakni, gyönyörű a ház.
Az ismerősök megkérdezik: na, és megszoktatok már? Szeretitek? Én nem tudok hazudni. Nem tudom azt mondani, hogy igen, de gyűlölöm az értetlen, furcsálló pillantásokat, amikor azt mondom, nem.
Tegnap a taxis, amikor hazahozott (otthonról), csak annyit mondott: sokkal csendesebb vagyok most, mint amikor a másik irányba tartottunk, nem volt jó a csajos este? Olyan szívesen elmondtam volna neki, de egy idegennek azért mégsem, hogy de. több volt mint jó, egy hónap után újra látni az embert, aki a másik felem. De ha nem kukutyinban lakok, akkor ez, hogy egy hónapig nem találkozunk, egyszerűen nem fordult volna elő. És nem mondtam, mert talán hülyének nézett volna, ha azt mondom neki: fizikálisan most hazavisz, de a szívem, az ott van otthon, ahonnan indultunk.

Az otthon nem egy hely, hanem az, hogy olyanok között élünk, akik szeretnek minket.

Az otthon nem csak tégla meg malter, (...) hanem egy érzés is. Az érzés, hogy tartozunk valahová és persze a szereteté, egy jobb jövőé, a reményé.

Az otthon ott van, ahol a számomra fontos emberek élnek, és nem ott, ahol a ház.