...mert nincs miért. Ezt most nem a szerelmi életemre értem, mert ott lenne miért sírnom.Mostanában amiatt se hullajtok könnyeket(hmm, hogy én milyen szépen tudok fogalmazni...
).Egy hete beszéltem utoljára a "legjobb barátommal". Igen, ezt már idézőjelbe teszem. Ő az a pasi, akiről írtam már egyszer talán szeptemberben.Azóta már egyszer megbocsátottam neki, és jóban voltunk megint.Múlt pénteken megkértem arra, hogy szerkesszen meg nekem egy képet, erre megint elővette a jól ismert stílusát.....(és még ő mondja, hogy az én nagy szerelmem felnőtt korában bunkó lesz meg nagyképű, és köcsög-.-).MOst nem fogok neki megbocsájtani.Eddig elviseltem, hogy állandóan azt hallgatom, hogy "te még ehhez kicsi vagy, ez nem neked való, ilyenekről csak ne álmodozz, majd akkor leszel nagy, ha szavazhatsz", de most betelt a pohár. Rájöttem, hogy "elárult".Persze, ez így nem igaz, mert (elméletileg) senkinek sem mondta el azokat a dolgokat, amiket mondtam neki.Csakhogy...:először is ott van az a bizonyos elméletileg, másodszor pedig iszonyúan fáj(t) az, hogy nem képes úgy elfogadni, ahogy vagyok. Érdekes módon az összes barátnőm beletörődött már abba, hogy én szerelmes vagyok egy bizonyos emberbe; már azt sem mondogatják, hogy felejtsem el (igaz, ezt inkább Rita szokta mondogatni, vele meg már vagy 3hete nem beszélünk-hogy miért, arról fogalmam sincs...egyik hétfőn úgy fogadott, hogy köszönés helyett gyilkos pillantásokat kaptam tőle).....a drága "legjobb barát" most közölte, hogy én bele vagyok őrülve ebbe a gyerekbe....(ezt eddig is tudtam:o), és folytatta azt, hogy el kell felejtenem, stb.
Hát, sajnálom. Választottam kettejük közül. A szerelmem kell(még akkor is, ha nem is az enyém), nem a fájdalmas "legjobb barátság". Sajnálom. Zoli, ha ezt most olvasod, akkor bocs, de minden szót vicc nélkül írtam.
Nincs miért sírnom, nem vesztettem semmit. (hehehe...megint sikerült magamba beszélnem egy kis pozitív életszemléletet....
)
