Aaaanyi minden mesélni valóm lenne. Annyi dolog van, amit le akarok írni. Csakhogy képtelen vagyok rá. Fogalmam sincs, hogy fogom túlélni a holnapot. Amikor is mesélnem kell SZ-nek. Azt kell elmesélnem neki, amit le szeretnék ide is írni. Nem tudom, mi lesz velem. Csütörtök óta annyi minden történt (na jó, úgy igazából semmi,mégis rengeteg dolog) velem. Vasárnap óta(de lehet, hogy szombat, sőt, inkább péntek óta) egy Punanny Massif számot se(sőt, igazából egyetlen számot sem) tudok meghallgatni anélkül, hogy könnyeznék. Az a rengeteg dolog, ami lényegében semmi,- hisz már minden korombeli csinálja, és egyébként sem akkora dolog- annyira labililissá tett érzelmileg, hogy az szörnyű. Az a kevéske önbizalmam, ami ugyan nőtt egy ici-picit, egyben van ugyan(még), de igencsak megtépázták az elmúlt napok- amik (lássuk be), nem életem legjobb napjai voltak.Sőt!! ...és holnap újra át kell élnem ezt az időszakot. Csütörtök délutántól kezdve ugyanis el kell mesélnem mindent SZ-nek. Nem tudom, hogy fogom megcsinálni. Hogyan fogom elmondani neki az egészet, sírás nélkül-mert nem akarok a suli közepén bőgni. Más időpontunk pedig nincs a beszélgetésre SZel.

Annyira rossz ez. Szinte minden percben átélem azt a néhány percnyi boldogságot. Illetve, nem is élem át. Csak azt érzem, hogy hiányzik annak a néhány bizonyos percnek az érzése. Szörnyen hiányoznak azok az érzések, amiket akkor éltem át.-azt, hogy valaki szeret, és hogy valakinek kellek. A biztonságot, amit akkor kaptam.

Nem tudom, mi lesz velem. Megint sírok. Ezt már tényleg nem fogom tudni feldolgozni egyedül.