Kettő, azaz kettő év...hűű, ma már nincs évforduló. Pedig ma lenne, de nincs, mert én már nem szeretem Őt. Ő meg sose szeretett engem, és ez most már tökéletes. Mosolygok...érted, mosolygok! És kezdek kinyílni a fiúk felé is. Köszönöm. Köszönöm a tanároknak, hogy elrakták őket az emeletünkről; köszönöm Neki, hogy sosem váltotta valóra az álmaimat; de a leginkább a barátnőimnek köszönöm, hogy kibírták mellettem ezt a két évet, hogy végighallgatták a nyávogásomat, hogy rohangáltak velem ide-oda utána;hogy kismilliószor lebeszéltek az "érfelvagosósdi"ról; és, hogy mellettem álltak. A barátaim közül is a leginkább Ritának köszönöm.

Igen, ez most egy kicsit temetés, de most temetem el végleg. Hisz mikor lenne erre jobb alkalmam, mint a második(első nem-)"évfordulón"? Amikor is már nem hazudom, hogy túlléptem rajta. Amikor már felépítettem az új álmaimat, amikben Ő már nem szerepel. Szóval:

Viszlát, Barna. Helló mosolygós új élet!