Nem, ez nem egy búcsú-bejegyzés lesz. Csak egyszerű összefoglalója a bennem kavargó érzéseknek.
Miután jól végigsírtam a csütörtök éjjelt, és aludtam össz-visz maximum 4 órát, elég kellemetlen érzés volt felkelni. És amikor az anyáddal sem akarsz találkozni, akkor bizony elég nehéz elmenni 400 ember közé az iskolába. De én megtettem, és kibírtam sírás, idegroham és minden egyéb nélkül a napot, sőt, még egész jól is éreztem magam. Szerintem nem látszott rajtam a hangulatom, igaz, néha-néha jó volt elbambulni, aztán enyhén könnyes szemmel ránézni Ritára, aki csak annyit mondott: ”Tudom. Nyugi, majd kitalálunk valamit.” Hogy mit, az még mindig kérdéses, ahogyan az is, hogy fogom kibírni azt, hogy egy lánnyal látom, de ne szaladjunk előre.Szóval, kimásztam az ágyamból pénteken reggel ¾ 7 körül, belebújtam a zöld, sárkányos mamuszomba, és rájöttem, hogy rosszul vagyok –úgy istenigazából. Hányinger, hidegrázás, égő szemek, fájó fej, álmosság, rosszkedv, depresszió, elég erős halálvágy, éljen a péntek! Aztán hétre erőt vettem magamon, bevakoltam a fejem, belebújtam a jó kis rózsaszín nadrágomba, felvettem az elmaradhatatlan rózsaszín napszemüvegemet, a bájmosolyt ráfagyasztottam a fejemre, és már indultam is. Aztán, csakhogy tényleg jól kezdődjön a napom, már bent a suliban megláttam Őt, szerencsére a haverjaival volt- összeszorult szív, miközben fejben üvöltesz magaddal: ”MOSOLYOGJ ((rá))! LÉGY MAGABIZTOS!” hogy ez mennyire jött össze, azt nem tudom, ő elment, Rita meg SZ viszont megjött, és elmondhatom, baromi jó érzés volt hozzábújni SZ-hez . Aztán az órák elmentek minden probléma nélkül, még az utolsó óránk után láttam egyszer gyorsan, hazafele összefutottam SZ-el, és gyorsan kiöntöttem neki egy picit a lelkemet. Szerencsé(m)re itthon sem volt időm sírni, mert mennem kellett vissza suliba, ahol megintcsak ott volt SZ, és tartotta bennem a lelket-és ott volt C is, (na jó, meg még vagy 100 ember) aki nem tartotta bennem a lelket, mert nem tudja, mi is van velem….Ezek után a lehető leginkább szakadó esőben sétáltunk C-vel a következő programunkra, miközben full hangerőn nyomtuk a legkülönbözőbb retro számokat. Valószínűleg mindenki normálisnak nézett minket. Este pedig természetesen a legnagyobb viharban jöttem haza, az egyébként 5-7 perces utat max. 5 perc alatt tettem meg, és így is felért vagy 3 fürdéssel, pedig nálam egy fürdés az azt jelenti, hogy 30-40 percig folyatom magamra a vizet.
Szóval tehát, a péntekem meglepően jó volt- sőt, igazán jó volt, tényleg jól éreztem magam, főleg este.
A mai napnak szintén negatív előjelű kedvmennyiséggel álltam neki, aztán mégiscsak sikerült összepakolni a szobámban, esküvőre és lakodalomba menni, normálisan kinézni- és mindezt sírás nélkül! Sőt, vacsora közben még egy pasit is kinéztem magamnak, szegénykével az egyetlen probléma az, hogy 30 felett járhat már.
Persze ahhoz, hogy nem sírok, valószínűleg hozzájárul az is, hogy eldöntöttem, hogy nem lesznek sokáig együtt, illetve tudatosítottam magamban, hogy nem érdemes emiatt sírnom -úgysem lett volna közöttünk semmi. Nem azt mondom én, hogy nem szorul össze néha a torkom, meg a szívem, és hogy nem vagyok érzelmileg labilis, de próbálok nem gondolni rá- azért nézegetek most épp róla képeket, és gondolok arra, hogy milyen is lehet vele lenni.
