Írni kellene. Mert az jó, az segítene, sírnék, kiírnám magamból, és holnap nem egy durcis, világfájdalmas, fáradt, életunt figura lennék; csak fáradt és életunt és rosszkedvű.

Nem tudok írni. Gyűlölöm a szőkéket. Írnom kellene N-nek. Szólnom kellene neki, hogy összetörtem. De nem vagyunk ennyire jóban!?? Még magamnak sem vallottam be, hogy ennyire szeretem a "Szekérnyemet", és szóljak neki, hogy hallod, hazahozott egy szőkét? Aki amúgy vékony, és szőke, és NŐ, és....szóval minden ami nem én vagyok? Nem is tudom, min lepődtem meg már megint. Már hozzászokhattam volna, hogy én senkinek! Nemhogy Neki, egy ooolyan pasinak, akire  ránézni felér egy orgazmussal. na jó ezt nem kellene bevallani, pedig így van, pedig azt hittem csak tetszik, hiszen még nevettem is, amikor azt mondták, belezúgtam! Ja, hogy már az is azért volt, hogy leplezzem tényleg így van. 

És baszogathattok, hogy mert nem tettem érte semmit. Mit tettem volna?  Csináltam Neki sütit, megégettem magam, de vigyorogtam egész nap, hogy "Úristen, én sütök és NEKI és remélem ízleni fog és...". És ti nevettetek rajtam. Nem gondoltam komolyan. Illetve de, nagyon komolyan gondoltam. Csak tudtam, hogy ha töröm magam, és minden szarral átszaladok Hozzá, sem lesz semmi. Nem vagyok én olyan lá/ény akinek ez sikerülni, aki egy olyan pasinak kell, mint Ő. szóval ja.

whisky vagy pálinka, whisky vagy pálinka, whisky vagy pálinka.....vaaaagy, whisky ÉS pálinka. ez lesz a pillanatnyi megoldás.

Eger az nagyon messze van. ÉS én mégsem akarom, hogy elmenj. Hogy múlt legyél. Mert nem vagy az. 5 éve vagy az, akit szeretek. Nem tudlak elengedni. Ugye látlak még?

Most nem nyugtat, hogy 13 itthon van. Sem az, hogy a barátnőcskéd tuti nem Egerbe megy. Most az a lényeg, hogy több száz kilométerre leszel tőlem. 

Holnapra összeszedem magam. Vagy holnaputánra, vagy azutánra...vagy sosem.

Éppen ezért a változásért lépj túl a visszahúzó vagy idejétmúlt gondolatokon, érzéseken, és teremts helyette új, boldog, szeretettel teli világot magadnak. /Forrás: http://www.nlcafe.hu/horoszkop/20150720/tizmillioszoros-nap-tudnivalok/ /

Múlt, mikor tűnsz már el végre az életemből? Tudom, hogy az én hibám. Nem tudlak elengedni. Nem, ez butaság. El vagy te engedve, hiszen 13 itthon van "nekem". De mégis....ahányszor meglátok rólad egy képet, vagy a nevedet- nem 13 a lényeg, hanem te. Menj már el - pedig itt sem vagy, már elmentél. Bár lenne erőm ahhoz, hogy letiltsalak.

A napokban egyre többet gondolkozom azon, mennyi minden változott meg bennem/rajtam/körülöttem az elmúlt egy évben. A mennyiség pedig ijesztő. Vagy inkább furcsa, mert mindig hangsúlyozom, hogy van ami nem változik. Pedig, ha jobban belegondolok, ez nem igaz. 

Persze, ahhoz, hogy fejlődjünk, vagy legalábbis történjen valami, változnia kell valaminek, ez a világ rendje. Egyszerűen csak furcsa elgondolkozni, és rájönni, mennyi minden más már, mint pár napja - hónapja - éve.. Például, elolvasni a bemutatkozást, és rájönni, hogy már a fele sem igaz... Mert az, hogy 17, meg nő, meg lókutyamacska, az még csak-csak, na de sport, meg boldogság, megatöbbi... Hát hol van már az az idő, amikor még party, meg pozitívpróbálmindiglenni voltam?! Nem is olyan régen...frászt! Egy éve. Ami, így kimondva, nem is olyan sok, legalábbis, nem mindig érzékelem a súlyát. Aztán belegondolok, mennyi minden is történt? 13 elment és hazajött - persze! mennyire is jellemző, hogy vele kezdem, nem ám azzal, hogy ja, végigcsináltam egy újabb tanévet, kitűnő lettem, amire büszke vagyok, bármennyit is olvasok arról, hogy egy kitűnő nem feltétlenül dolgozik többet, mint a kettes; na jó, én tényleg nem, sőőt.., de kérem, akkor ne a jegyeim alapján vegyenek fel az egyetemre! van  két 90% -os érettségim, tanulok főzni, meg a többi... De, talán mégiscsak megbocsátható, hogy vele kezdem...Ő még "megvan" nekem.

Annyi embert veszítettem el ugyanis az elmúlt egy évben, amennyit még talán összesen sem sikerült, egész életemben. Mert aki tavaly jött, az idén ment. Hibás vagyok benne, persze, kib*szottul hisztis vagyok, többek között ezt is megmondta Tündér, aki időközben "felnőtt", már "máshogy osztja be az idejét", és persze én csak egy kisgyerek vagyok, szóval, úgy három hete nem kommunikál velem, mert ő már nagylány. Volt egy Szöszim is...igaz, ő egészen áprilisig, bár Tündérrel utálták egymást, de Szöszi volt, amikor Tündér nem. Aztán áprilisban fordult a kocka, Tündér volt, és Szöszi nem, most meg egyik sincs - nem mellesleg Szöszi egy igen irritáló szőke miatt. Mindegy, neki ő kell, és nem én, hiába fúrja a kapcsolatát, hiába szidja néha napokig, ő a jó, és én a rossz. Nekem meg azért hiányzol, Szöszi!
Szóval, tavaly(nyáron) volt egy banda, mára semmi nincs belőle. 

Volt az úgy, hogy lejártam heti háromszor az edzőterembe, és vallottam, hogy én, világ lustája megtalálta a sportot, ami tetszik neki. Ja, volt az úgy. Csak aztán semmi nem lett belőle, a sok betegség miatt hamar elröppentek a megváltott bérletek, meg az azokra szánt tízezresek (de mára legalább már nem köhögök).
Szóval, volt az úgyis, hogy edzettem, és szerettem, és van az úgy, hogy dagi vagyok, és bármennyire szeretném, nem visz le az Isten se a terembe.

Volt az úgy is, hogy minden hétvégén bulizni jártam, főként Szöszivel. Tény, hogy sokszor rossz volt, és a végére megutáltam, de legalább volt társasági életem, kimozdultam - és ha máskor nem is, de hétvégén legalább jól akartam kinézni. Aztán Tündér mellett elkoptak mellőlem a hajnalig tartó diszkózások, és maradtak a 10-kor egy fröccs után hazaérős szombatok. Nem is vágytam rá...most meg, hiába szeretnék, nincs kivel.
Szóval, volt egy időszak, amikor sokat buliztam, és szerettem.

Volt az úgy, (igaz, kicsivel több, mint egy éve) hogy szerelmes voltam egy srácba, és oda-meg vissza voltam egy másikért. múlt, meg 13. Istenem, 13! Mennyi mindent jelentettél még egy éve! Akkor még reménykedtem, motiváltál, bár nem tudtál róla. múlt után mindig csak sírtam, hogy sosem leszek jó neki; és akkor 3 év tehetetlenség és "áhh, hiába csinálom, úgyse fogok neki kelleni" után jöttél te, és elkezdtem tenni azért, hogy neked jó legyek. És jó is voltam - egy csókra? Vagy akarsz még valamit? hmm? Csakhogy, mára már te sem motiválsz. Oda meg vissza vagyok még mindig, de már nem azt jelented, amit jelentettél egy éve. Nem voltál itt, amikor a legnagyobb szükségem lett volna rád. Ha akkor rámmosolyogsz néha, vagy egyszerűen csak nem mész el...talán, de tényleg csak talán, nem váltam volna ennyire tudatossá, nem lett volna célom az, hogy minden érzelmemet, mondatomat, mozdulatomat irányítani akarjam, hogy bizalmatlanná váljak...jóó, tudom, ez nem a te hibád. De akkor is. Itt lehettél volna. Persze, én meg tehettem volna érted addig, amíg nem vagy itt.

Egy éve volt egy "unalmas-barna" hajszínem, mára vörös. Na persze, csak akkor jó a színe, amikor kikopott, meg persze lenőtt, a tökéletes barnát meg nem találom.

Szóval...nem kaphatnám vissza a tavalyi évemet?

Talán nem is ez a legjobb cím egy olyan bejegyzésnek, amit sírás előz meg, és az is követ....sőt, aközben keletkezett. Egy olyan bejegyzésnek, ami írása közben még magam sem tudom: most köszöntöm őt, hogy hazajött, vagy elköszönök egy embertől, aki négy évig meghatározó volt. Vagy csak azért írok, hogy felszabaduljak? 

Hogy ma, vagy holnap, amikor utoljára találkozom VELE. Sok jó tanárom volt már az évek során, sőt, sok kiváló tanárom. Most is van belőlük, nem is egy. Maradni is fog. De Ő elmegy, és hiányozni fog. Nem a tantárgy a lényeg; nem is az, hogy ki fog akkor az utolsó középiskolai évemben történelmet tanítani nekem. Vagy legalábbis, hogy ki lesz az, aki heti 3-4 órában bejön, és a múltról beszél. Tisztázzuk, szeretem a történelmet. Régóta. Gyermekkoromban, szinte csak azért vártam az iskolát. Alsóban alig vártam, hogy ötödikes legyek, mert akkor kezdődnek majd a történelemórák.  Még akkor sem rettentem el, amikor az első történelemórára bejött az iskola legszigorúbb tanára. Kicsit féltünk, hogy mikor fog minket megenni. Aztán a harmadik óra után odahívott magához, hogy lenne-e kedvem elmenni egy versenyre? Látja, hogy szorgalmas vagyok, és érdekel a történelem. Így történt hát az, hogy onnantól kezdve, minden héten összeült a kis csapat, és együtt dolgozunk. És a kőszívű tanárnéniről kiderült, hogy nem is eszik gyerekeket. Ő volt az első nagybetűs TANÁRom, az egyetlen, akinek hatodik év végén azt mondtam, hiányozni fog. Akkor másik iskolába kerültem, előkerült a gimnáziumi tananyag, és egy tanár, aki annyira hangsúlyozta, hogy az életre nevel minket, hogy az óráját általában 60%-ban valamilyen holt nyelven tartotta. Jobb esetben csak egyen, rosszabban kettő-három ókori nyelv is előfordult az óráján. Tanultam továbbra is, szorgalmasan, bár egyre kelletlenebbül. Nem tudtam, és a mai napig nem tudom, miért volt szükségem 13 évesen arra, hogy "éli, éli, lamma sabactani"-t tanuljak, mindenesetre a történelem iránti feltétlen rajongásomat 10 hónap alatt sikerült kiirtani belőlem- és nem csak belőlem, hanem az osztályom 99,99 százalékából. Azután, nyolcadikban, új tanárt kaptunk. Egy fiatal, friss diplomás tanárnőt. Körülbelül 10 perc kellett neki ahhoz, hogy megtalálja a közös hangot velünk, aztán lefektette a szabályait. A második órán már tanulunk. 45 perc alatt felépítette azt az osztály nagy részében, amit az elődje 10 hónapon keresztül lerombolt. És ahogy nőttünk, úgy került hozzánk egyre közelebb...igazi TANÁR lett, ő is. Tudta, mikor van szükségünk arra, hogy a történelemnél fontosabb dolgokról beszéljen velünk (nem, nem azt mondom, hogy a történelem nem fontos. imádom.) De Ő tudta....érezte, mikor van osztályszinten szükségünk egy kis beszélgetésre. Vagy arra, hogy egy beszóláson 10 percig nevessünk, az óra, és a francia forradalom közepén. És minden alkalommal nevetett velünk Ő is. Persze, csak ha olyan volt a poén, hogy azon, mint tanár, nevethetett. Amikor tanárként nem nevetett, akkor emberként szórakozott rajtunk, igaz, ha túlfeszítettük a húrt (ez is megtörtént, nem is egyszer) haragudott. De mindig értünk, és sosem ellenünk. Ha esetleg kritika érte az osztályt, ő volt az osztályfőnök után az első, aki felszólalt értünk. Aki a hátát tartotta, és harcolt azért, hogy a legjobbat kapjuk helyette. Amikor néhány hónapja elmondta, babát vár - egyszerre sírtunk, és nevettünk, és ő is sírt, és nevetett velünk, mint annyiszor az elmúlt négy évben. Köszönöm....köszönök neked mindent! Hiányozni fogsz.

 Tisztelettel gondolunk vissza nagyszerű tanárainkra, de hálát azok iránt érzünk, akik megérintették a lelkünket. /Carl Gustav Jung/

Két hete még sírtam, hogy mi lesz velem nélküle. Nélkülük....de azért mégiscsak, múlt nélkül. És hogy mi van? Semmi! Két hét alatt nullára redukáltam azoknak a fiúknak a számát, akik miatt bármit is tennék magammal.

Főnök még összejár az exével,

CC (avagy a tipikus ELNÖK) sem olyan érdekes, kiürült a listám!

Bár, 13 nemsokára hazajön, emiatt kicsit "izgulok", vagy nem is tudom milyen érzés ez. Félek, milyen lesz újra látni, milyen érzéseim lesznek, hogyan fog reagálni Ő, és hogyan ÉN? Mert a sztorink még egy év után is a képembe mászik, pedig csak egy csók volt.

A hétvégén újra megtalált orosz. Azt mondta, szeretett. Boldog voltam. Aztán azt mondta, ő mindig köszönt nekem. Hazudós vagy, orosz! Már nem is kellesz. Augusztusban még akartalak. Mostmár megtanultam egyedül lenni. 

4 hónap hosszú idő. Már nem is reméltem, hogy újra fogunk együtt akár egy kis időt is tölteni. De mégis, sikerült. A ma délutánomat Tündérrel töltöttem - legalábbis pár órát belőle. Most érzem, hogy nem is éreztem tisztán, mennyire hiányzott. Az első (és egyetlen?) barátnőm, aki tényleg olyan volt, mint ahogy a mesékben írják: az, akire BÁRMIKOR és BÁRMIBEN számítani lehet. Akinek a vállán sírhatok hajnali 5-kor, buli után, berúgva; és az, akit ezután reggel 9-kor felhívhatok, hogy jöjjön át, mert szükségem van valakire, hogy ápolgassa a lelkemet, amit nem is a fiú, hanem én magam vágtam át. ÉS átjött. És jött, ha esett, ha fújt, ha sütött, ha nem. Ha hívtam, azért, ha nem hívtam, azért jött. és őt hagytam futni 4 hónapig. Szétszakadt a társaság, ő nincs többet ott - én pedig egyre rosszabban érzem magam nélküle. Így hát tegnap megkértem arra, hogy találkozzunk ma. És jött. Itt volt, 4 hónap után is. És bár nem voltunk olyannyira fesztelenek, mint a nyáron, azt érzem, lehetünk még olyanok, mint voltunk.

És nem ő az egyetlen. Körülbelül egy éve volt, hogy utoljára beszéltem Velük. Két lány, akik, bár legjobb barátnőim voltak - sosem írtam még róluk. Nevet most sem fognak kapni. A lényeg, hogy velük is újraéledni látszik a dolog. És még sok mindenki mással.

Főnök.....új év, új szereplő, így illik, nem? Hányszor néztem már, hányszor vágytam már rá. És szingli, 13 hónap után. Bár még kicsit megijeszt, mert mostanában nem ő az első szőke, akit kinéztem magamnak. Csak tartson ki ez a szerencsés időszak még sokáig. Hogy jövő kedden ne mondhassam azt, hogy "boldog négyésfelet nekem". 

Túl sok a JÓ, végre ezt írhatom, nem tudom felsorolni, összeszedni, annyira tavasz van, és annyira jó most minden!

és az egyik legfontosabb majdnem kimaradt: a hirtelen ötletekből születnek a legnagyobb szerelmek. Szia kedves bal/4! Kérlek, kedves kis fülbevalóm a bal fülem porcában, legyünk sokáig jó barátok, olyan fájdalommentesen, mint most.

 És, akinek mindezt köszönhetem, az nem más, mint az ÉDESANYÁM. Sosem fogom tudni meghálálni neki azt, amit tőle kapok. A szeretetet, a biztatást, a hitet, a támaszt...azt hogy van. Mindent. KÖSZÖNÖM

Bárhol is légy... és bármi is álljon mögötted, mindig megvan a lehetőséged, hogy úgy dönts, tudatosan megváltoztatod a gondolkodásmódodat és vele együtt az életedet. Reménytelen helyzet nem létezik.  /Bill Harris/