SZ mindig -mindig, amikor beszélünk-azaz mindig, amikor ráírok-azaz egyre ritkábban- azt mondja hogy szeret. De ha suliban vagyunk…tudja, hogy ott vagyok a termük előtt, de nem jön ki hozzám. Ha beszélgetünk, és odajön az egyik barátnője(általában fél perccel utána), rögtön ott vagyok hagyva -már ha odajön hozzám, és nem az van, hogy bocsi sietnem kell.
Nem bírom már tovább! Beszélni akarok vele erről, de nem merek-akarok. Kb. pont egy éve vesztünk össze kb ugyanezen a problémán. Könnyebb lenne elmondanom neki, ha lenne valaki, akiről biztosan tudom, hogy bárhol-bármikor mellettem áll, megvéd, ésatöbbi, illetve bármikor hozzábújhatok és számíthatok rá. BarnaHerceg kell. Esetleg Szőke. Leginkább mindakettő. Mind a kettő, de mégis egyik sem. Azt érzem, hogy igazán senki sem szeret, és nincs egy olyan ember sem, aki tényleg mellettem áll.
Beszélnem kell SZ-el. Tudom. Csak…nem akarok vele összeveszni, mert Rá tényleg szükségem van. Csúnya vagyok, de ha úgy vesszük- már pedig úgy vesszük, mert máshogy nem lehet - BarnaHerceg miatt is szükségem van rá. Ő az egyetlen ember, akit –valamennyire- (annyira kiábrándító leírni azt, hogy az egyik legjobb-???!- barátnődet –hát, elvileg az…- csak valamennyire ismered) ismerek, és valamelyest a közelében van, és –ha csak néha-néha (ebben a tanévben igencsak néha-néha…)- szolgáltat róla valamennyi infót.
Mi ez az érzés? Egyre kevésbé tudok bízni, de egyre inkább szükségem van olyanokra, akik velem-mellettem vannak.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.