SZ szeret. Sikerült róla ismételten meggyőződnöm. Sz*rik rám nagy ívben, azt sem veszi észre, ha elfordulok tőle. Fasza. Végülis, tegnap tényleg egész jó volt. Ideje, hogy megint sz*r legyen. (fél11körül, suliban)

Most, itthon: ugyan az az érzés, mint akkor. Hiányzik az a nyugalom, és egyensúly, amit akkor szoktam "kapni", amikor hozzábújok. Hiányzik az, hogy felkiáltson, hogy "ASSZONYKÁM!!" . Hiányzik a pozitivitása. A lelki ereje. Csábít a borotvapenge, és nincs aki lebeszéljen róla. Mindig Ő szokta mondani, hogy ne tegyem meg, hogy nem éri meg, és hogy agyoncsap, ha megteszem.Hogy gondoljak a jó pillanatokra. (Persze, Rita sem nézi jó szemmel azt, hogy ilyen vagyok.) Tudom, hogy mit mondana, ha tudná, hogy mit tervezgetek. De az nem ugyan az. Nem mondja/írja, és reggel nem fog odajönni, hogy lehülyézzen, amiért ráijesztettem. Nem fog odajönni, hogy megöleljen.Hogy hozzábújhassak. Hogy a becsengetés utáni pillanatokban adhassak neki egy puszit, amit aztán ő viszonoz. Hogy mosolyogva menjek be órára. És...fogalmam sincs, hogy fogom túlálni nélküle. Már most ki vagyok. Bár, a legrosszabb talán még mindig az, hogy fogalmam sincs, hogy mi történt. Hogy én mondtam-e valamit, vagy valaki bekevert-e, vagy hogy szimplán csak ilyen kedve van-e. És.....iszonyatosan félek, hogy ennek a barátságnak vége lesz. Ő az egyik legjobb barátnőm. Rita után ő az, akinek a legtöbb dolgot mondom el. Szükségem van rá.Tudom, hogy túlságosan ragaszkodom hozzá. Úgy érzem, képtelen vagyok elengedni. Pedig meg kell, hogy tegyem, bármennyire nem is akarom. Képtelen vagyok nélküle élni. Egy nap nem ölelt meg, és nem beszélt velem, és haldoklom. Ha a holnapot túlélem, esküszöm, hogy beleugrok Barna nyakába. (...és Rita nem fogja engdeni aztm hogy meghaljak. Túl könnyelmű ígéreteket teszek.) Rita<3