Tegnap, a "nagycsaláddal" töltött nap után nagyon is szükségem volt valami filmre. Mivel a több tucat DVD-mhez nincs lejátszóm, és nem is akartam kimenni anyuékhoz, hogy ott nézhessek valamit, a TV-re voltam utalva. Fél hét körül, még a műsorújságban láttam meg a címet.Marley meg én. Kutyás film,ami nem tűnik túlzottan romantikától csöpögősnek, és utána egy viccesnek ígérkező filmet is adnak.Oké, akkor nézzük meg ezt. Az első, kb. 20 perceről lemaradtam ugyan, de ez nem kimondottan volt baj. Elkezdtem nézni, és leragadtam a TV előtt. Magával ragadott a történet. Csak néztem, hogyan "élik" a mindennapjaikat. A kutya szép volt, a színészek jól játszottak és jókat lehetett nevetni a filmen. Aztán, már a film vége felé, amikor a kezdeti két fiatalból, és a kiskutyájukból anya és apa lett, három gyerekkel, meg egy idős kutyával; na akkor kezdtem el könnyezni. Marley, (a kutya) megbetegedett, de aztán felépült; hogy aztán "5 perc múlva" megint beteg legyen. Na, akkor már folytak a könnyeim. És a végén, amikor a kutyát elaltatták, és eltemették..., na, akkor már bőgtem rendesen.

Nem tartom magam se kemény lánynak, se olyannak, aki a legártatlanabb dolgon elbőgi magát. Viszont az ilyen filmek mindig meg tudnak ríkatni.

Eszembe jutott, hogy egyszer(...talán nem is olyan soká..), az én kutyám is idős lesz, és el fog menni. És, bár feleannyi időt sem töltök vele, mint amennyit szeretnék, hiszen nem velünk "él", hanem a nagymamámékkal (mi panelban lakunk, ők tőlünk úgy 60(?) km-re, kertes házban) nagyon szeretem. Szívemhez nőtt, már a legelső pillanatban, amikor elmentünk megnézni a kiskutyákat, hogy kiválasszuk, melyik lesz a miénk. Emlékszem még arra a csöpp kis németjuhászra, amelyik odafutott hozzánk, megszaglászta a papám lábát, aztán "felkéretőzött" a karjaimba. Kiválasztott minket. Annyi mindenre emlékszem még..azokra a pillanatokra, amiket együtt töltöttünk. A kis dalocskára, amit neki "költöttem". Ha csak képletesen is, de együtt nőttünk fel. Persze ez butaság, hisz igazából még ő is csak kamasz lehet. De valószínűleg sosem fog megkomolyodni. És ez a film rádöbbentett arra, hogy ugyan megfeledkezhetünk arról, hogy az évek múlnak, de az idő nem áll meg. És....tudom, hogy butaság erre gondolni, de most az jutott az eszembe, hogy egyszer a nagyszüleim is el fognak menni. És nem tudom, mi lesz velem nélkülük.

ui.: a filmet ajánlom mindenkinek :)