Mostanában eléggé eltűntem, azt hiszem, de a napjaim eléggé...egyhangúak. Napközben család, éjszaka meg Vámpírnaplók, és 24órában az érzelmeim bogozgatása.
Hozzászoktam már ahhoz, hogy nem tudom, mit érzek. Legalábbis azt hittem, hogy hozzá vagyok szokva. De most minden annyira zavaros lett! És fogalmam sincs, miért történik ez. Egyszerűen képtelen vagyok leírni, mert nem tudom, mi ez. Olyan, mintha üres lennék, de mégsem; szomorú vagyok, de mégsem; és ezt sorolhatnám még így tovább évekig.
Ma láttam Barnát-vagy az nem Ő volt, nem tudom. Az egyik részem biztos abban, hogy Ő volt, de a másik nem. Csak Ő szokott úgy rám nézni....de fogalmam sincs, honnan tuom, jogy Ő volt az.
A sztori, dióhéjban:Elszaladtam boltba, állok a pénztárnál, és fizetek, mire bejön két srác.Csak oldalról látom, de érzem, hogy Ő az...ránézek, aztán visszafordulok az eladóhoz, de közben a fél szemem még mindig rajta. És akkor hátrafordul, és rámnéz. Azzal a bizonyos nézéssel, amiben annyi mindent vélek felfedezni.Szánalmat?!Vagy azt csak én képzelem bele? Abban biztos vagyok, hogy tudja hogy mit érzek(éreztem??!) iránta. Én is ránézek, aztán elfordul, én meg kimegyek a boltból, a szívem dörömböl, és vigyorgok, míg haza nem érek. Azután írok Ritának egy üzenetet facebookon, hogy "láttam.miért dobog úgy a szívem?". Elmondom anyunak is, és közben felteszem magamnak a kérdést. HONNAN TUDTAM, HOGY Ő AZ?Mert nem is igazán láttam az arcát..csak a mozgását. Biztosan most fogtok hülyének nézni, de már ott tartok, hogy nem tudom, hogy akit láttam, az tényleg Ő volt-e, vagy csak beképzeltem.
Holnap lelépek nagyszüleimhez(ha a nagyobbik öcsém hajlandó hazajönni onnan), aztán pénteken(úgy néz ki) anyum barátnőjéhez megyek három napra, lovasnapokra, meg egy alapos "lélektisztításra". Tudom, hülyén hangzik, hogy anyum legjobb barátnője az én nagyon jó barátnőm, de ez így van. Ő az egyetlen felnőtt, akivel normálisan tudok beszélni mindenről.És tudom, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki így van ezzel.
...és igazából most sem tudom, mit írtam. Nem érzem azt, hogy a szavaim azt fejezik ki, amit érzek; nem érzem azt a "megkönnyebbülést", amit írás után szoktam...de azt, ami bennem van, nem tudom leírni, mert nem tudom mi az. Csak azt érzem, hogy görcsöl a szívem(nem úgy, mint amikor beteg valaki, de fizikálisan fáj.Tudom, hogy lelki eredetű)És megint fulladok(persze, ezt sem szó szerint. Olyan, mintha nem tudnám rendesen megtölteni a tüdőmet levegővel.Pedig kapok levegőt, ne értsetek félre...). Ennek sírás szokott lenni a vége, de most nincs miért sírjak, és azt hiszem, nem is fogok tudni.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.