Az életkedvem továbbra is mínusz irányban üti a végtelent, de már legalább nem bőgök, ha a ló/lovaglás szót hallom, vagy csak szimplán arra gondolok, hogy mennyire is szeretném én azt csinálni. Tegnap viszont sírtam egy jó a Verdákon (igen, nálam szánalmasabb kevés van, de na, olyan szép rész, amikor Villám kitolja a pályáról az összetört öreg kék versenyautót:D) Most a 102 kiskutya végén érzékenyültem el, de hol van a tanulás? Jönnie kellene lassan, és a fogyókúrát is újra kell kezdeni, mert a hétvégén elúszott a dolog. Viszont találtam egy olcsóbb lovardát, ami tőlünk 30 km-re van. Igaz, az többi mint a 7, de árban mégiscsak (jóval) kevesebb mint a 4000. Szóval már csak anyáékkal kellene megbeszélni, mert velük péntek óta azon veszekszem, hogy miből és mikor és hol (és miért) akarok lovagolni. Megvárom, hogy egy kicsit jobb legyen a hangulat itthon, aztán benyomom ezt a heti-kétheti egy lovaglást, az még talán nem is lenne olyan húzós messzebb. Persze, előbb rendbe kellene jönnöm rendesen, mert jelenleg nem nagyon van testrészem, ami nem fáj, és fogyni sem ártana, meg visszahozni egy picit az állóképességemből. Ja, addig is gobelinezni fogok, olyan 7,5-8 éve elkezdtem egy egyszerű, fehér macskát, és még nem végeztem vele, de megtaláltam, és anya azt mondta, vesz hozzá fonalat, és befejezhetem.

Igen, most talán pozitívabb vagyok, mint az elmúlt napokban, ez lehet annak köszönhető, hogy elég érdekes álmaim tértek vissza éjszaka, vagy épp annak, hogy 20 képpel gazdagodtam Mester♥-ről, vagy eseteleg ennek a messzebbi helynek. Mindenesetre ezt a pozitívságot most arra használom fel, hogy megtanulok 2-3 oldalnyi német szót meg ilyenek, utána meg előveszem az egyik kedvenc könyvemet, és lazulós-olvasós estét tartok.

- de hogyan? Pláne, ha semmi lehetőség nincs a környékeden arra, hogy megvalósítsd az álmodat.

Tegnap a fél éjszakát végigbőgtem, már nagyon elegem volt-van még mindig, de ez mellékes. Eldöntöttem, hogy ugratni akarok-és meg fogok tanulni, ha bele is döglök! Csak épp tegnap nem így láttam a dolgokat. A hónapok óta tartó keresgélés eredménytelensége nagyon kikészít, egyszerűen nem hiszem el, hogy most akarok ennyire komolyan valamit az életembe -ami mozgással kapcsolatos-, és képtelen vagyok elérni.  Persze, lehet, hogy népszerűbb és elterjedtebb sportot kellene választanom a lovaglás helyett, de nem fogok. Addig küzdök, amíg a) találok valakit, aki megtanít b)belepusztulok a keresgélésbe.  Anya egyik barátnője elvileg ismer valakit, akivel MAJD egyszer beszélni fog; csak épp én nem 18-20-90 éves koromban akarom elkezdni, hanem most (pláne, hogy nemhogy 90 évig, 50-ig sem akarok élni). A legrosszabb érzés az egészben talán az, hogy senki nem hiszi el, hogy ezt akarom csinálni-kivéve SZ-t, ő azt mondta, segít keresni. Tegnap, mikor Rita megszólalásai miatt bőgtem (konkrétan közölte, hogy vegyek kutyát, és lovaglás helyett vigyem azt szépségversenyre), bejött anyu a szobámba, és amikor megmondtam neki, mi miatt sírok, közölte, hogy jó, ő most megy tévézni. Na, fantasztikus érzés volt-nagyon sokat segít abban, hogy megvalósítsam az álmomat. Thank u<3  Tudja, hogy nagyon szeretném ezt csinálni, (csak épp nem hiszi el/nem akarja, hogy csináljam/fájna neki, hogy elérem, és sikerélményem lesz/ pénzt kellene adnia rá(m), és erre majdhogynem képtelen-nem azért, mert nincs, hanem azért, mert nem akar, de a miért kérdésre, a "mert" a válasza.). Bár, végülis már megkérdezte a barátnőjét, hogy ismer-e valakit, az ő részéről ennyi már sok is. 

Nem megy, már megint sírok. Utálom ezt az érzést. Annyira szeretném ezt csinálni, de képtelen vagyok rá, mert ennek a "nagy városnak" a közelében még egy kib***ott, k***a, megfizetehető hely sincs.

Érdekes, amikor 7 évesen sírtam, hogy nem akarok elköltözni a nagyszüleimtől, a faluból, mindenki azt mondta, hogy itt sok lehetőségem van. Érdekes, még semmit nem sikerült megvalósítanom, elérnem, mert különös módon pont az nincs, amit szeretnék.

Pedig ez "nagy város, itt sok lehetőség van." A hülye, meg a gáz meg stb én vagyok, mert szeretem a lovakat. Ez nyilvánvalóan az én hibám.

Visszaolvastam a régi bejegyzéseimet-igaz, nem mindet. Hihetetlen, hogy még mindig tudom, mi történt az egyik legelső bejegyzésemkor. Hogy pontosan tudom, hogy 2011 október/novemberében miért hisztiztem Ritának. Hogy ezek a dolgok megmaradtak- de azt mondjuk nem tudom megmondani, mikor tetszett meg egó. Ijesztő, hogy mennyire visszatértek a régi érzések. Igaz, nem most kezdtek el előjönni, de NEM AKAROK még egy Barna-korszakot. Pont ezért, nem is lesz több. Nem lehet több olyan, bármennyire egyedül is vagyok most. Nagyon hiányzik az, hogy valaki szeressen, figyeljen rám, mellettem legyen. Nincs senki, akire bármikor, bármiben számíthatok. 

Fogalmam sincs, mi történik velem. Csak sodródom, nem jegyzek már meg dátumokat, egyik napról a másikra csinálom a dolgaimat-persze nem azokat, amiket szeretnék. Igen, megtaláltam az álmaimat, tudom, mit szeretnék csinálni, csakhogy a ROHADT ÉLETBE, nem megy! Képtelen vagyok kinyitni a szemem, hogy ne az álmaimban éljek, hanem éljem az álmaimat.

Írtam, hogy egó megint megtalált, ez volt az utolsó bejegyzésem. Állítólag most nagyon akart engem, én hezitáltam, akartam is, meg nem is. Megint sokat voltam kiborulva miatta, de most vége, végleg és tényleg vége az egó-korszaknak.