Megint megszólalatam. Elmondtam valamit, amit nem kellett volna. Miért nem tudom befogni a számat? Délután utánanéztem egy-két dolognak, és egészen eddig megvolt a jövőképem. Kitaláltam, melyik egyetem melyik szakára akarok menni, és hogy mit akarok egyetem után. Anyunak már délután elmondtam. Nem is ebben érzem a hibámat. Most(konkrétan 3 perce, amikor még vacsiztam), elmondtam apámnak. Ő persze rögtön jött azzal, hogy ahhoz milyen tárgyból kell jónak lennem, hogy az a szak milyen drága, és mit csináljak most, hogy kiderítsem, hogy szeretni fogom-e, mert én még semmit nem tudok róla. Köszönöm. Rohadt jól esik, amikor ezt csinálja-és újabban egyre gyakrabban csinálja...volt az a bizonyos szerdai eset, amikor a szerelmi életembe okoskodott vele...ma a jövőképemet kellett összetörnie.

Nos, eldöntöttem: érettségi után elmegyek kurvának, és egy híd alatt fogok lakni. Ezt a képet talán nem tudja összetörni. Ja, de, mégis. Túl kövér vagyok ahhoz, hogy a testemből éljek.....

Amikor kilépek az ajtón, üvöltözést hagyok a hátam mögött. Amikor belépek, az üvöltözés üdvözöl. És egészen 11ig az üvöltözés vesz körül. Ma kicsit kisiklott. Csend volt, amikor hazaértem, kerek kb 30percig. De, már pótolják is be...a szokottnál is 5x bunkóbbak. De persze nekem semmin sem szabad kiakadnom, mert azért is én vagyok a hibás, hogy élek. És persze megszólalni se merjek, csak akkor, ha egy ötösről akarok beszámolni.(újabban már azért is kivannak...).Vagy egy rosszabb jegyről, amit nem szabad eltitkolnom, viszont ha megmondom is akkora lecseszést kapok, mintha később derülne ki.(mondjuk mostanában talán kicsit megértőbbek a 4esekkel szemben...).Időközben még azt is megkapom, hogy anyunak nem tetszik, hogy mit írok ide, de a miértre már nem válaszol. Már bánom, hogy megmutattam neki...

Mindenki üvölt, és mindjárt bőgök. Igen, mifelénk ezt hívják családi, idillikus estének.

"My new nickname
Is you idiot
(Such an idiot)
Thats what my friends
Are calling me when
They see me yelling
Into my
Phone " (Rihanna: Stupid in love. )

https://www.youtube.com/watch?v=3AIFgebHIGc&feature=related nagyon szivecske.

Ez a két dal nagyon rólam szól.....

Tudtam, hogy nem kellene kimennem vacsizni.......egész délután kb. hozzám sem szólt a család....gondoltam, majd most. Hát nem. Illetve de. Pontosabban: apám-anyám napok óta mindent elsóz. Most rákérdeztem arra, hogy csak nem szerelmesek? Erre apám közli, hogy de, azok,baj? Mondtam neki, hogy nem, mert én is az vagyok. Erre a pofámba vágja, hogy úgy nem sok értelme van, ha a srác nem tud róla. Erre mondtam neki, hogy nagyon vicces, mire röhögve közölte, hogy pedig igazat mondott.

Miért jó neki, hogy ezzel baszogat? Ha mesélek nekik Róla, rögtön: "és beszéltél már vele? köszöntél neki?köszönt?" Tudtam én, hogy nem szabad semmit elmondani a családomnak. De a bizalom, meg az, hogy anyám azért mégiscsak az anyám, és néha tud jófej is lenni, és akkor belőlem is előjönnek a problémák.......... Elegem van abból, hogy a családom!!!! az, aki állandóan visszaél a bizalmammal. Nem érzik, hogy nekem mennyire fáj az, amikor ezt csinálják? ...hogy lehetnek ennyire szadisták???? Nem hiszem, hogy belehalnának abba, ha csak egy napig is boldog lennék...de szerintük így van, és ezzel már a f...om tele

Tegnap, a "nagycsaláddal" töltött nap után nagyon is szükségem volt valami filmre. Mivel a több tucat DVD-mhez nincs lejátszóm, és nem is akartam kimenni anyuékhoz, hogy ott nézhessek valamit, a TV-re voltam utalva. Fél hét körül, még a műsorújságban láttam meg a címet.Marley meg én. Kutyás film,ami nem tűnik túlzottan romantikától csöpögősnek, és utána egy viccesnek ígérkező filmet is adnak.Oké, akkor nézzük meg ezt. Az első, kb. 20 perceről lemaradtam ugyan, de ez nem kimondottan volt baj. Elkezdtem nézni, és leragadtam a TV előtt. Magával ragadott a történet. Csak néztem, hogyan "élik" a mindennapjaikat. A kutya szép volt, a színészek jól játszottak és jókat lehetett nevetni a filmen. Aztán, már a film vége felé, amikor a kezdeti két fiatalból, és a kiskutyájukból anya és apa lett, három gyerekkel, meg egy idős kutyával; na akkor kezdtem el könnyezni. Marley, (a kutya) megbetegedett, de aztán felépült; hogy aztán "5 perc múlva" megint beteg legyen. Na, akkor már folytak a könnyeim. És a végén, amikor a kutyát elaltatták, és eltemették..., na, akkor már bőgtem rendesen.

Nem tartom magam se kemény lánynak, se olyannak, aki a legártatlanabb dolgon elbőgi magát. Viszont az ilyen filmek mindig meg tudnak ríkatni.

Eszembe jutott, hogy egyszer(...talán nem is olyan soká..), az én kutyám is idős lesz, és el fog menni. És, bár feleannyi időt sem töltök vele, mint amennyit szeretnék, hiszen nem velünk "él", hanem a nagymamámékkal (mi panelban lakunk, ők tőlünk úgy 60(?) km-re, kertes házban) nagyon szeretem. Szívemhez nőtt, már a legelső pillanatban, amikor elmentünk megnézni a kiskutyákat, hogy kiválasszuk, melyik lesz a miénk. Emlékszem még arra a csöpp kis németjuhászra, amelyik odafutott hozzánk, megszaglászta a papám lábát, aztán "felkéretőzött" a karjaimba. Kiválasztott minket. Annyi mindenre emlékszem még..azokra a pillanatokra, amiket együtt töltöttünk. A kis dalocskára, amit neki "költöttem". Ha csak képletesen is, de együtt nőttünk fel. Persze ez butaság, hisz igazából még ő is csak kamasz lehet. De valószínűleg sosem fog megkomolyodni. És ez a film rádöbbentett arra, hogy ugyan megfeledkezhetünk arról, hogy az évek múlnak, de az idő nem áll meg. És....tudom, hogy butaság erre gondolni, de most az jutott az eszembe, hogy egyszer a nagyszüleim is el fognak menni. És nem tudom, mi lesz velem nélkülük.

ui.: a filmet ajánlom mindenkinek :)